Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Fried István: Erdély: Kultúrák találkozása
6 Úr Dunatá; ■ 2000 március A napi politika részleteiben elvesző, a legközvetlenebb módon politikai hasznot kereső, népszerűség-hajhászó gondolkodás háttérbe szorítja (ott is, olykor itt is) a távlatosabb tervezést, amelynek első lépéseként a romániai román/magyar együttélésnek újraelemzése, „átvilágítása” az előfeltétele. Aligha elegendő a többnyire zátonyra futott, nemes, ám eleve „féloldalas” közeledési törekvések bárminemű felújítása, hiszen egyfelől - bár a kölcsönös fordításirodalmat a továbbiakban is fontosnak és szükségesnek érzem - egy régebbi típusú érintkezési forma változatlan életben tartása nemigen ösztönöz a korszerű(bb) gondolkodásra, másfelől a szűkkeblűén értelmezett irodalomcentrikusságból sem ártana kilépni, méghozzá - értelmiségiekről lévén szó - az interkulturalizmus irányába. Éppen ezért talán nem fölösleges kissé messzebbről indítanunk a fejtegetést. Európában és a világban két, jelentősebbnek mondható tendencia figyelhető meg. Az egyiket nevezhetjük globalizálódásnak, annak ugyanis, hogy a kisnépi szeparatizmusok, a nemzeti öncélúságok, az autarchiás nemzetgazdasági, semmitmondó-demagóg „önépítési” elképzelések helyett nagyobb egységek vannak kialakulóban; nem pusztán a világ egy részét magában foglaló katonai szervezet igyekszik egységes cél alá tömöríteni az érdekelt országokat, hanem ennél szorosabb pénzügyi-gazdasági-kulturális együttműködés, uniós tervek lépnek egyre közelebb a megvalósuláshoz. Azonban az itt nem felsorolandó, teljesen nyilvánvaló gazdasági stb. előnyök sem fedhetik el, hogy az egységesülésben miféle, többnyire később kibukó veszélyek rejtezhetnek. Azt is mondhatnám, hogy anti-posztmodern tendenciák kezdhetnek el működni: egy üdvös heterogeneitás számolódhat föl, az európai uniós, euro-„szabványok” bűvöletében élve, értéket produkáló kisközösségek, hagyományok törlődhetnek el. A „basic-English” uralkodóvá válásával éppen az a kulturális (és talán nem kizárólag kulturális) sokszínűség hullhat feledésbe, amely Európát mindig is jellemezte. Éppen ezért, ennek a veszélynek önkéntelen tudatosulása eredményezte egy másik, az előbb említettel nem ellentétes, azt inkább módosító, kiegészítő irányzat jelentkezését, szerveződését, fölerősödését. Ez minden bizonnyal kapcsolatba hozható a hajdan felejtésre ítélt kultúrák, nyelvek, „perifériák” öntudatra ébredésével/ébresztésével, egyszóval olyan gondolkodásformák megjelenésével, amely rehabilitálja a regionalitást. A „különös”-ben nem szélsőséget, hanem alternatív kulturális létmódot fedez föl. Nemcsak a gazdasági egymásra utaltság megjelenítésével igazolja a régiók és szubrégiók önszerveződését, hanem mindenekelőtt ott hangsúlyozza lehetőségeit, ahol a leglátványosabban megnyilatkozhat: a kultúrában. Ugyanis az identitásnak „nemzeti látószögű” definícióját elsősorban és a legnagyobb hatással a kultúra fe
