Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Tverdota György: Majd...
Tverdota György • Maid... 33 foglalkozik. A lélekről megfogalmazott gondolat rendkívül mély, s egyúttal velejéig költői. A lelket úgy határozza meg a költő, mint „üres dolgot”. A test kiterjedt, a lélek viszont üres vagy maga az űr. Ugyanakkor a lélek a világ visszája. Abban az értelemben is, hogy a test kiterjedésével szemben ő az üresség maga, s abban az értelemben is, hogy a lélekben, mintegy fonákjáról, anyagtalanul, - mondjuk, mint tükörkép - benne van a világ. Egyúttal a lélek a „lét türelme” is. Hiszen az anyag, a test eltűr, elvisel magában valamit, ami saját mibenlététől idegen, annak mintegy ellentéte. A lét egy ideig magában viseli a nemlétet. A halállal ennek a türelemnek vége szakad, a lét elválik a nemléttől. Végül a testtel foglalkozik a költő, amelyen ugyanaz a folyamat megy végbe, mint a szerelmen, a hűségen, a dalokon, a táguló világon és az elmén: a széthullás folyamata. A [Kiknek adtam a boldogot...] ezzel le is zárul. A Majd...-ban a költő kerekre zárja a kompozíciót. A vers a halottal kezdődött, aki eljön érte, s a halottal végződik, aki majd összeszedi testének széthullott darabjait. Lehet, hogy teljesen véletlen, hogy a részlettel egy óegyiptomi mitologéma állítható párhuzamba. Izisz az, aki megkeresi Ozirisz széthullott testének darabjait, hogy összeállítsa belőle a testet, és a halál utáni új életre keltse őt. De van egy ilyen jellegű Dionüszosz-mítosz is. Érdekes, továbbá, hogy egyik versben sem nevezi néven a költő azt, ami be fog következni, szemben - mondjuk - a Nagyon fáj című verssel, amelyik a „kívül-belől leselkedő halál” képével indul. Itt a halált körülírja, nem nevezi meg, s a vers maga nem más, mint ez a körülírás. Egy nagy perifrázis mindkét vers, s a perifrázis szerkezetének lehetnek olyan elemei, amelyek felcserélhetők egymással. Érdekes, továbbá, hogy a halottat sem nevezi néven a költő, aki eljön érte, őt is „csak” körülírja: a Mamáról van szó. A primitív népek körében egyes közösségek megváltoztatják a személyek vagy családok nevét, hogy a halálból visszatérő közeli hozzátartozó, aki életében kedves volt, de halálában félelmetes lesz, ne ismerje föl őket. Mintha a megnevezéstől való tartózkodásban, mind a halál, mind a Mama esetében valamilyen tabu működne közre. A [Kiknek adtam a boldogot...] első sorai, amelyeket a Majd...-ban vagy elhagy a költő, vagy még nélkülöz, az előbbi témához képest valamiféle, meglehetősen rejtélyes értelmű többletet tartalmaznak. Hozzá közel álló emberekről beszél a lírai én, akiknek ő „adta a boldogot”, tehát akik előtt alakoskodott, hogy elégedettnek lássák. Ezekről az emberekről (hozzátartozókról? Élettársáról? Barátairól? Szerelmeiről?) beszél, s alvó arcukat látja-láttatja, amint a mosoly lehervad róla, s a szorongás jelei ütköznek ki rajta. Talán azért, mert álmukban őt látják, őrá gon
