Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 4. szám - Michel Foucault: A szexualitás története (részlet)

Út Dunatái • 1999 december

57

sokra gondolunk, amelyeket a pedagógia meg a terápia hozott létre. Az is lehetséges, hogy az egyház beavatkozása a házastársi szexualitásba, illetve a gyermeknemzés „szabotálásának” megbélyegzése az utóbbi két évszázadban sokat veszített erejéből. Az orvostudomány azonban annál nagyobb erővel tört be a házastársi örömszerzés világába, és közben feltalálta azt a szerves, funkcionális vagy mentális patológiát, amelyre vissza lehetne vezetni a „fogyatékos” szexuális gyakorlatot; az orvostudomány gondosan osztályozta a mellékes élvezetek formáit; beépítette őket az ösztönök „fejlődésébe” és „fejlődési zavaraiba”, készségesen vállalkozva az élvezetek formáinak adminisztrálására.

Talán nem is az elnézés szintje vagy az elnyomás mértéke a fontos; az a fontos, milyen hatalmi formában gyakorolják a elnézést vagy az elnyomást. Vajon azért nevezik-e nevén a szexualitás különféle formáit, azért különböztetik meg gondosan egymástól, hogy kirekesszék őket a valóságból? Minden jel arra vall, hogy az itt gyakorolt hatalmi funkció korántsem a tilalomé. És hogy itt négy műveletről van szó, négy olyan műveletről, amely igencsak különbözik az egyszerű tiltástól.

1. Adottak a vérségi házasságok régi tilalmai (bármily számosak és bármily bonyolultak legyenek is), vagy a házasságtörés elítélése (annak elkerülhetetlen gyakoriságával együtt); adottak másrészt azok az újabb ellenőrzési formák, amelyekkel a 19. századtól fogva fennhatóságuk alá vonják a gyermekek szexualitását és üldözik „magányos szokásaikat”. Nyilvánvaló, hogy itt nem ugyanarról a hatalmi mechanizmusról van szó. Nemcsak azért nem, mert emitt orvostudományról, amott pedig törvényről van szó; emitt a szigorú nevelés, amott büntetés; és azért sem, mivel az alkalmazott taktika sem ugyanaz. Látszólag mindkét esetben kirekesztésről van szó, de mivel ez a kirekesztés mindig kudarcra van ítélve, újra és újra meg kell ismételni. Ám a „vérfertőzés” tilalma azzal veszi célba tárgyát, hogy aszimptotikusan lekicsinyíti, amit elítél; a gyermekkori szexualitás ellenőrzése pedig úgy veszi célba, hogy egyidejűleg terjeszti ki hatalmát és „népszerűsíti” a tárgyat, amelyen hatalmát gyakorolja. Ez az eljárás a végtelenségig meghosszabbított kettős növekedésé. A pedagógusok és orvosok úgy harcolnak a gyermekkori önkielégítés ellen, mintha az valami megfékezendő járvány volna. Ezen évszázados hadjárat folyamán, amely az egész felnőtt világot mozgósította a gyermekek nemi szerve körül, valójában arról volt szó, miképpen lehetne titkot csinálni a gyönyör nehezen megragadható formáiból (azaz, hogyan lehetne rejtőzködésre kényszeríteni őket, illetve arra, hogy felfedj ék magukat), hogy miképpen lehetne felderíteni e titok szálait, és eljutni e szálak mentén a kiváltó okoktól egészen a következmé-