Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám - José Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása (részlet)
Úr Dunatái ■ 1999 december 41 kodik, kihúzza magát, s úgy tesz, mintha felnőtt lenne és maga irányítaná a sorsát. Innen ered a nyüzsgő „nacionalizmusok” mindenütt szembeötlő látványa. Az előző fejezetekben megpróbáltam leírni a mai világban uralkodó, új embertípust: tömegembernek neveztem, s fő tulajdonságának azt jelöltem meg, hogy a közönségességhez való jogot hirdeti - lévén, hogy önmagát is közönségesnek érzi -, és nem hajlandó elismerni nála felsőbb tekintélyt. Ha egyszer ez a létforma minden népet meghódít, természetes, hogy a nemzetek közösségében is felbukkan a jelenség. Vannak persze relatíve tömegnépek, amelyek eltökélten szembeszállnak a nagy, teremtő népekkel, az emberi nem történelemformáló kisebbségével. Valóban nevetséges, ha elnézi az ember, hogy egy-egy eldugott zugban miképpen áll lábujjhegyre egyik-másik törpe köztársaság, s hogy becsmérli Európát, sőt kijelenti, hogy annak nincs többé helye a világtörténelemben. Hol állunk? Európa megalkotott egy normarendszert, amelynek hatékonyságát és termékenységét több száz év igazolta. Ezek a normák nem tekinthetők a lehetséges legjobb normáknak, egyáltalán nem. Ám nyilvánvalóan mindaddig érvényesek amíg nincsenek vagy nem tűnnek fel újabbak. Elkerülhetetlenül új normákkal lehet csak felülmúlni őket. A tömegnépek most elavultnak nyilvánították az európai civilizációt jelentő normarendszert, de minthogy képtelenek helyette újat teremteni, nem tudják, hogy mihez kezdjenek, s ugrabugrálással ütik el az időt. Ez az első következménye annak, hogyha nincs senki, aki uralkodna a világban: a többségnek, amikor fellázad, nincs többé feladata, se életprogramja. (Pont Könyvkereskedés)
