Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Szakály Ferenc
Szilágyi Miklós • Szakály Ferenc 77 sókban: amíg söröztünk, csevegtünk erről-arról, váltottuk a tudományt és a világot - nincs szó kisajátításról: ebbe a többesbe majd’ mindenki beleértődik, aki a tágan értelmezett „történész szakmához” tartozóként ismerte és szerette Szakály Ferit! - mi magunk sem méricskéltük az ilyen szóértés igazi jelentőségét. A hiány fogja megtanítani mindannyiunkkal, hogy elsősorban abban volt utolérhetetlenül eredeti - ugye, Feri, most már vállalnunk kell a baráti elfogultságot is: zseniális! - ahogyan nyitottságot, baráti érzéseket sugárzó habitusát is, megfogalmazott kutatói szándékát is nem csupán adatgazdag, de sokféle olvasatra csábító művekké tudta átlényegíteni. Abban tehát, hogy bár bravúrosan kezelte - amint Salamon Ferencről megfogalmazta volt - a „szokványos módszertani arzenált”, csak addig a hajszálpontosan bemért határig akart politikatörténész, gazdaságtörténész, hadtörténész, társadalomtörténész, művelődéstörténész, s persze helytörténész lenni, amíg a sajátjává fogadott speciális szempontok és módszerek a forrásokból előtárulkozó, s csakis a forrásokból, nem a kutatói előfeltevésekből megérteni remélt „dolgok ilyetén állása feletti őszinte csodálkozásának” és „a tudományos éberség megkettőzésének” szolgálatába voltak állíthatóak. Ezért van, hogy szövegein soha sem a muszáj-polihisztorság izzadságszagát érezni: a nem lankadó elemi kíváncsiság lelkesítő öröme süt át minden során. Az „elemi kíváncsiság” sajnos nem tanulható, nem tanítható. Pedig ezt az örökös készenlétre serkentő állapotot lenne igazán jó megtanulnunk nekünk, kortársainak, s az utánunk jövő történész generációknak Szakály Ferenctől. Most már - fájdalom - csak a ránk hagyott műveiből.
