Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 3. szám - Kukorelly Endre: Mivelhogy minden ember

Kukorelly Endre • Mivelhogy minden ember

13

verte az anyja. Pisiléshez el kellett volna kérni a vécékulcsot. Ha pisilnem kellett, akkor nem pisiltem, ha nem bírtam ki, inkább hazaszaladtam. Néztük a Robin Hoodot. Elég jó csapataim voltak, kicsit szétesőek, még megvan néhány darab. A lakók kint ültek a folyosón, a hokedlijükön, átüvöltöztek egymásnak.

Egyrészt az emberekkel az van, hogy fárasztanak. József Attila, azt hiszem, különösképp fárasztott és bosszantott volna. ,,[A]llandóan azon gondolkodtam, hogy mi a fenét csináljak a küldött ruhákkal [...]. Legalább küldted volna el a kredencet is f...] És nem tudom, mi a fenét akarnak azzal a szabadsággal? A »polgári szabadságjogok« ideje régen elmúlt [...] a tulajdonképpeni front az imperializmus és a bolsevizmusfrontja [■■■] s az összeütközés mennél tovább tolódik ki, annál inkább növekszik a bolsevizmus ereje, mert az imperializmus erősödésével erősödnek ennek ellentmondásai”, satöbbi. így megy, ez itt mindent rendbe akar tenni. „Bizony szórakozottan” (Ignotus Pál) hallgatok, aztán igyekszem lelépni onnan. Kiszolgáltatott, „túlnyűgös” proligyerek, „makacs és kétszínű”, folyton valamibe kapaszkodó, másokba kapaszkodó, nagyjából minden nőbe beleszerető, nagyjából csak a saját faszával elfoglalt, végzetesen kiélesedett, zseniálisan éles, nyílt, védtelen. Ezt unom, a világon sincs hozzá ennyi idő. Hol az a kredenc. Talán mivel, „talán mivelhogy minden ember épp ilyen / ravasz és csökönyös”, rendben van, ő beteg, ez rendben van, beteg, beteg, de én, és ez az én most van, nagyjából tizenöt évvel öregebb annál az ártalmatlan bolseviknál, aki ezeket írta, nem dajkálnék, ha lehet. Annyi idős volt, amikor meghalt, mint Schubert. „Mégjó, hogy vannak jambusok és van mibe /beléfogózni”. Franz Schubert 1843-ban. Ha jól számolom. Mint József Attila lett volna 1951-ben.

Aztán egyszercsak elköltöztek a Bartáék, úgy, hogy nem is tudtam róla. Nem láttam többet. Egyszer, ez hány évvel ezelőtt is lehetett, egész délután a lépcsőházunk kövén üldögéltem, a harmadik emeleti lépcsőfordulóban. Elvesztettem a kulcsomat, vagy otthon hagytam, nem tudtam bemenni a lakásba. Nekidőltem a liftrácsnak, magam alá tettem a táskámat, hogy ne fázzon a fenekem a jéghideg kövön, számolgattam a csempéket. Fehér csempe, finom, pókhálószerű repedésekkel. Nincs otthon senki, és nincs nálam a kulcs. Átsétáltam Bartáékhoz a Rózsába. Nyitva volt az ajtajuk, a lakás

[„Négykézláb másztam.” Négykézláb mászni.]

üres, piszkos, bekormozódott falak, a padló teleszórva szeméttel, csak a fateknő maradt a helyén, ahol tartották, a konyhafalnak támasztva. Álltam egy darabig,