Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Töttős Gábor: Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt
72 Út Dunatát • 1999. túnius Töttős Gábor SZAKÁLY FERENC: AMI TOLNA VÁRMEGYE KÖZÉPKORI OKLEVELEIBŐL MEGMARADT (1314-1525) Aki Tolna megyei, minden szűkebb hazájáról szóló művet különös izgalommal foghat kezébe: egyrészt, mert „sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak”, másrészt azzal, vajon a tengernyi elvégzendőből ki és mit választott, harmadrészt pedig az örök kérdéssel: mennyire járul hozzá ez a mű a magyar történetírás egészéhez, vagy csupán helyi jelentőségű marad-e? Szakály Ferenc nevét látva már eleve kellő bizalommal nyúlhat a történelem után érdeklődő a kötethez, hiszen több évtizedes tudósi munkája örömünkre és keserűségünkre jelentős művek egész sorát mutatja fel. Az öröm talán világos, de a keserűség?! Hogyne lenne bennünk, amikor az ő el- és kifelejtésével makacs tendencia látszott megvalósulni akkor, amikor mondjuk Szekszárd monográfiájában a munkásmozgalom-történeti múzeum igazgatója írta meg a Szakály speciális szakterületeit jelentő részt, holott a jelen kötet szerzője nemcsak mindig szekszárdinak vallotta magát, hanem mindenkor készségét is mutatta egy ilyen fejezet megírására. Hogyne örülnénk a Szeged monográfiában remekelt hasonló résznek, de miért ne szomorkodnánk a mi elszalasztott lehetőségünk miatt?! Ugyanez jutott Szakály előtt Holub Józsefnek, aki lehetett országos hírű történész, de Zala és nem Tolna monográfiáját írta meg két kötetben, a régi Szekszárd monográfiát pedig a hozzá képest legföljebb műkedvelő osztálytársa, aki viszont a város polgármestere volt. Ha természetes önzéssel előre is vettük az olvasó szempontjait, ne feledkezzünk meg a másik oldalról sem. Virág Ferenc püspök erről a következőket írta: „Volt alkalmam megfigyelni azt a hatást, melyet a mellőzés váltott ki egyik paptársam leikéből. De volt lelkiereje a megaláztatás elviselésére. Már jó ideje élvezte a külföldi tudós társaságok elismerését, mikor itthon fukarkodtak ezzel. Kedélyére nyomasztólag hatott, de munkakedvét nem vesztette el. E tudós paptársam Wosinsky Mór volt. Mily nagy baj volna az, ha az emberi kultúrmunkának hősei és a nemzeti kultúra napszámosai nagylelkűséggel és önfeláldozással nem győznék. Fölverné az ember boldogulásának útját a gyom, a gaz; a testi és szellemi halál borzalmai fojtogatnák az ellenséges erőkkel bajoskodó embert.’’Jelképesnek érezzük ezért, ha most a hosszas huzavona után az alapító Wosinsky Mórról elneve-
