Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Rákosi Marianna: A Szomorú béres a "szürke pokolban"

Rákosi Marianna • A Szomorú béres a „szürke pokolban'49

Himnusz hangjai mellett s azokon okulva az egész nemzet tett tanúságot életerejéről, oly lelkesen, oly optimista lendülettel, mint történelmében még soha.” Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Ady permanens rettegéssel figyelték a magyar nép sorsát. De ez a szorongás nem a feladást hirdeti, hanem „a dialektika vigasztaló szabálya mentén” - a cselekvést ösztönzi. A pesszimista versekről (1954) címmel írt válaszában így fogalmaz: „hálás vagyok annak, aki nyugodtan, alaposan közli velem a bajt, és segít fölkészülnöm a leküzdésre vagy az elviselésre. Ezt a hangot semmiképp se nevezném pesszimistának. Hasznosnak nevezném.” A valóság dimenzionáltságához szükség van a feketére is a fehér mellett: „Amelyik tárgynak nincs árnyéka s vetülete, azt nem láthatom a térben: a valóságban. Az emberi léleknek ilyenfajta vetületeit s árnyékát hiányolom, épp az élet, sőt az életöröm megmutatása, érzékeltetése, sőt fölkeltése érdekében. A buzdítás, a vigasz érdekében.” Visszautalva a nyelvvel való kapcsolatra: „Mert mi a költészet feladata s értelme? Tanítja tovább az embereket beszélni. Vagyis összefogni, mégpedig értelmesen, a sors ellen; mert az önmagában értelmetlen.”

Történetbölcselete - az új haza építésének motívumával - az életet és a világ sorsátirányítani képes emberKözössÉG képét rajzolja elénk. 1970-ben írja: „Számba vehető munkám alig van olyan, amelyen át ne ütne a társulási szándék: jobb otthont teremteni”. Ebből adódóan vállalja a közösséget szolgáló, a költészet társadalmi szerepét hangoztató és a közösségi tudat tapogatózó hajszálgyökereit támogató költő-létet. El kell mondania mindent a közösségért, akár - az adott pillanatban a közösséggel, akár önmagával szemben is: „Futnék s kölöncként hurcolom / lábammal hazámat, a Földet.” {Az árokparton) Idéz egy francia mondást, mely szerint „harmincéves kora után az ember felel az arcáért. Úgy érzem: hatvanéves kora után az ember már nem csak magának felel az arcáért, hanem környezetének, a társadalomnak, mindenkinek: mi lett belőle.” A szubjektum önmegvalósítása az önmagát a világban megalkotni kényszerülő ember cselekedete.

A közösség Füst Milánnál is kiemelkedő fogalom, azonban nála leginkább mint hiány van jelen. Karinthy írja róla: „Fénnyel és sötétséggel szeretne kifejezni mindent.” A fény mint az elérhetetlen vágy felé törekvés központi helyet foglal el Füst Milán költészetében, és hangsúlyos szerepet kap prózájában is. A fény hiátusát, az elidegenedést Füst egyrészt a fény nélkül megjelenő ember képével fogalmazza meg: „a sok, sok ember, (aki nem láthatja másikát, lévén feketén összetömörülve a szinten)” {Óda egy elképzelt művészhez). A másik oldalon pedig ott az ember nélkül megjelenő fény - prófétikus indulattal: Mint aki csendes és vészé-