Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Glósz József: A középbirtokos nemesség reformkori vezető szerepének gazdasági,társadalmi és közjogi alapjai
Glósz József • A középbirtokos nemesség... 19 A nemességet jogi egységként kezelő werbőczyánus eszmeiség sem homályosíthatta azonban el azt a hatalmas különbséget, amely az armalista, a vármegyei középbirtokos nemes és a hatalmas uradalmakkal, a 17. században még várakkal, önálló haderővel rendelkező nagybirtokosok között fennállt. Csak az utóbbiak politikai tekintélye, nemzetközi kapcsolatai és gazdasági ereje lehetett képes egy országos mozgalom szervezésére, irányítására. A 17. század nagy történelmi alakjai arisztokraták, fejedelmi sarjak, bánok voltak, míg a másfél évszázaddal későbbi reformkori és 1848-as vezérkar döntő hányadában már a középbirtokosságból illetve a nemesi értelmiség soraiból rekrutálódott. Ez a változás a magyar elit 150 éves fejlődésének, átalakulásának summázata, jelen előadás tárgya. A Károlyi Sándor szimbolikussá emelkedő alakja által megtestesített fordulat a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke nyomán következett be. A tárrományi méretű birtokokkal önálló hatalmi tényezőnek számító, szilárd hazai háttérrel rendelkező magyar nagyurak átlényegülése bécsi udvaroncokká az európai abszolutizmusok születésének nyomvonalán haladt. A kialakult hatalmi konstelláció - az elvileg önálló Magyarország mint a Habsburgok formálódó birodalmának egyik tartománya - azonban olyan dilemmák elé állította a magyar arisztokráciát, amelytől az európai fejlődés szerencsésebb osztályostársaikat megkímélte: a nemzeti identitás vagy birodalmi lojalitás kérdésében egyértelműen az utóbbit választották, aminek köszönhetően a Habsburgok kegyéből két évszázadra megszilárdították uralmukat Magyarországon, ám idegenné válva elvesztették szellemi befolyásukat az ország felett. Helyi gyökereiktől elszakadva, az udvar bizalmából kormányszékek vezető posztjaira emelkedve tettek ugyan bátortalan kísérleteket a rendi Magyarország és a birodalmi központ közötti kiegyenlítésre, de próbálkozásaikat mindkét oldalon gyanakvás, bizalmatlanság fogadta. A légüres térben, a politikai súlytalanság állapotában nem adatott meg legtehetségesebb, leglelkiismeretesebb képviselői számára sem az önálló cselekvés lehetősége. Az arisztokrácia szerepváltása nyomán támadt politikai űrt egyéb híján az eddig a nagyurak árnyékában élő, a vármegyei és uradalmi tisztségekben egyaránt őket szolgáló köznemesség töltötte be. Bár 18. századi szerepéről a magyar történetírásban a kurucos apologetikától a liberális történetírás minden érdemet elvitató álláspontjáig terjedő meglehetősen végletes ítéletek születtek, az aligha vitatható, hogy a köznemesség a váratlanul rá hárult szerepre semmilyen vonatkozásban nem volt felkészülve. Programja, elképzelései nem voltak, így gondolatilag az előző évszázadok rendi érdekvédő és függetlenségi hagyományaira támaszkodott az új helyzetben
