Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Farkas Pál szobrászművész
FARKAS PAL SZOBRÁSZMŰVÉSZ A képlékeny anyag, az agyag tulajdonságainak felfedezése, megkedvelése gyermekkoromban gyökeredzik. Amikor a Tisza partjáról a tavaszi áradás visszahúzódott, ottmaradt a finom ülepedett iszap, - bele kellett abba mezítláb gázolni, bele kellett abba tenyereim. Csábítás volt ez a javából. A természet kellette magát: áhítatos figyelemmel fordultam felé. A tanulmányok során kialakult bennem a biztosabb látásmód, megalapozva a kifejezés plasztikai lehetőségeit. A kifejezés lehetőségeit azonban az anyag is befolyásolja. Az anyag szobrászi formálhatósága mindig kölcsönhatás folyamata. Hogyan, meddig alakíthat az ember keze a formálandó anyagban, mikor jön el a pillanat, amikor a mozdulat és gondolat kifejezéssé nemesül, szoborrá válik? A formálhatóság lehetőségeit, néha határait, fában, kőben, fémekben keresgélem, de a nagy kedvenc a szobrászat ősi anyaga a bronz. Több köztéri munkám formálódott belőle. Különösen kedvelem a portrézást. E műfaj az emberi kapcsolatok éltetője, hatását akár több évszázadon keresztül is kifejtheti. Óv bennünket a közömbösbe süllyedéstől, a személytelenségtől. Egyik portrészobor látványa kapcsán idéznem kell Csányi László gyönyörű sorait: „...a hangsúlyt a kéz kapja, mely egyaránt foghat tollat vagy tarthat könyvet, s ebből a kettős háromszögből emelkedik ki a fej nemes tisztasága, ami már nemcsak gondolatokat hordoz...” A szobrász felelősége abban rejlik, hogy sikerül-e idéznie ezt a csodát.
