Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 1. szám - Mészöly Miklós: A mesterségről

Mészöly Miklós • A mesterségről

5

Mészöly Miklós

A MESTESÉGRŐL

Kérdezik, hogyan írok, s milyen problémák foglalkoztatnak az írással, irodalommal kapcsolatban. Megpróbálok néhányat megjelölni, körülírni.

1. Ha őszinte akarok lenni, elsősorban nem mások szórakoztatása vitt rá az írásra. Nem is a világ megváltása. Lelki higiénia inkább. Persze, azért nem ártatlan törekvés ez. És nem is annyira személyes ügy, mint amilyennek igyekszik feltüntetni magát. Hiszen ez a higiénia épp azáltal valósul meg, hogy másokkal megosztom. Flaubert írja, hogy minden művészet erkölcstelen. Talán úgy kellene értenünk ezt (lehetne így is), hogy a boldog egyszerűséget akarja megrontani a maga elszánt nyugtalanságával. „Ami engem kínoz, kínozzon mást is.” Ilyen önző a művészet. Önző játék. Önzetlen inzultus. A katarzisra csábítás indoka, vegyi összetétele nagyon bonyolult.

2. A művészet csak addig lehet igazán önmaga, amíg egyesíteni tudja a szépséget és a becsületes inzultust. S itt korántsem formai inzultusra, meghökkentésre gondolok. Az igazi formabontás sohasem öncélú, mindig megfelelő formát kereső; s az más. Mint ahogy az inzultus is, ha igazi: mindenekelőtt szembesítés magunkkal.

Az írói kedély azonban visszaeső bűnös. Nem tehet esküt rá, hogy nem teszi meg az utat visszafelé is, újra és újra. Hullmzása, mint a gázmolekuláké; makacs, de szabálytalan mozgásában van az emelőerő. Baj volna, ha ez az olvasót megzavarná vagy elkedvtelenítené. Ne a saját „mozgását” kérje számon az írón, hanem próbáljon vele együtt mozogni. (Vonatkozik ez a kritikusokra is, persze.) S aztán lássa, hogyan boldogul egyedül. Mert pontosan ez a cél. Az irodalom nem arra való, hogy aszerint éljünk. A művészet semmiféle megváltást nem biztosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább.

3. Ami engem illet, jobban vonzódom a szenvedés tablójához, mint az öröméhez. Mégis sokkal jobban a reményhez, mint a közömbösséghez. Mégse hiszem, hogy csak a szenvedés lehet rugója az igazi, hiteles művészetnek. De valahogy bekeretezi. S talán így is van jól. Már csak azért is, mert másképp nem lehet. A méz az ecet jóvoltából édes. Ha a könyvekben sírnak, nagyobb a valószínűsége, hogy ugyanakkor az utcákon felszabadultabban nevetnek. Van ellenpélda. De mire nincs? Mégis biztosra veszem, hogy azoknak a száma nagyobb, akik a Werther ha-