Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - SZEMLE - Szőts Zoltán: Pfeiffer János: Egyházaskozár története
Annál becsesebb Németh Andor kritikai fegyverletétele az egyik legtendenciózusabb József Attila-kötet, a Külvárosi-éj előtt. Az idézett óvást emelő esztéta itt kénytelen elismerni, hogy az az elementáris költői erő, amelyet ő itt „muzikalitás”nak nevez, gáncstalan művészetté avatta a „proletár művészetet”: „A Külvárosi éj verseiben ez a muzikalitás lehozta a mennyezetről, magába szívta, magához hasonította a marxi világítótestet és annak igazsága most az inspiráció belsejéből hevít, bizonyít.” A Nyár politikai állásfoglalással felérő zárlata tehát éppenséggel elkedvetlenítheti a másfajta pártállású olvasót, azt a „muzikalitást”, azt az elementáris költői erőt, amely a vers egészét megformálta, mégsem vonhatja kétségbe senki, akiben él az érzékenység a költészet iránt. S ha nem tagadhatjuk meg eleve a művészi értéket a politikai üzenetet hordozó költeményektől, akkor annak a kérdésnek a vizsgálata marad csak hátra: a tiszta, abszolút költészet öncélúságába vetett hit véglete után kevéssel a költő milyen logikát követve lendült a másik szélsőségbe? Milyen megfontolásból lett - némileg váratlanul - az elkötelezett művészet híve? A közösség súlyos gondjaival való költői törődés elutasítása, minden abszolút költészet gondolati előfeltétele, bármilyen ellentmondást nem tűrő hevességgel érvelt is mellette a költő, például 1928 őszén Vágó Mártának címzett leveleiben, csak rövid epizód maradt pályáján. Korábbi társadalmi, politikai érdeklődése, először erősen népi-paraszti színezettel, újult erővel tért vissza 1929 folyamán. Lemondott volna tehát a tiszta költészet korábban oly meggyőződéssel vallott eszményéről? Ha a költői purizmus követelményeit csakugyan olyan komolyan vette, mint állítottuk, s mint az adatok bizonyítják, akkor az átalakulás nem mehetett végbe megfontolatlanul. Áthidaló megoldásként azok a fejtegetések kínálkoztak, amelyek a tiszta költészetet a szómágiával rokonították. Már Baudelaire is „felidéző boszorkányságnak” tekintette a szó művészetét, Valéry pedig így fogalmazott: „a költői forma évszázadokon át a bűvölés szolgálatában állt. Mindazok, akik átadták magukat ezeknek a különös műveleteknek, szükségképpen hittek a beszéd hatalmában, s még inkább eme beszéd hangjainak, mint jelentésének hatékonyságában.” Tornai József például, amikor a Klárisokat varázsénekként interpretálta, nem is járt olyan távol az igazságtól. Márpedig a szómágia megnyilvánulásai, a varázsformulák sohasem érik be azzal, hogy a közönség gyönyörködtetését szolgálják, hanem valamilyen, a közösség szempontjából fontos reális cél varázserővel történő elősegítése, azaz a szóval való cselekvés érdekében fogalmazzák meg vagy ejtik ki őket. A varázsének költőisége iránt a legkisebb kétség sem merülhet föl, mert a kultúrának az a foka, amely ezeket produkálta, még nem ismeri a prózát és az önállósult diszkurzív gondolkodást. Ez az elementáris költőiség ugyanakkor gyakorlatias célok megvalósításának rendeli alá magát. József Attila tehát úgy szabadult meg a költői szerep kínzó dilemájától, amely a tömény vers megalkotásának ambíciója és a közösség gondjainak képviselete között húzódott, hogy fölfedezett a maga számára egy eleddig rejtőzködő dimenziót: 7
