Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Adorjáni Endre szobrászművész
Adorjáni Endre • szobrászművész 87 ADORJÁNI ENDRE Valami önvallomás-féle... 1950-ben születtem Kolozsváron. Szobrászati oklevelemet 1973-ban szereztem a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán. 1989 januárjától Szekszárdon élek családommal és tanítok az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskolán. Pályafutásom első huszonöt éve telt le már, és szeretném, ha a következő évek meghoznák számomra művészeti és oktatói munkám állandó kettősségében a letisztulást. Fontos számomra - egyetlen út is - az emberi lélek vívódásainak fölmutatása; nem a formailag tetszetős, szép, hanem a belső igazság feltárása érdekében minden, amit az anyag erőszakos ráhatás nélkül elvisel, és az eredmény lehet talán dionüszoszi, akár apollói oldala az esztétikumnak, a fontos az, hogy kerüljön mindent ami hazugság, vagy puszta formalizmus. Én már az elején föltettem minden a humánum kérdésének boncolgatására, kifejezésére, ez elég, sok is számomra és biztosan nem fogok eltérni ettől, és nem fogom tudni befejezni sem. Munkáim kifejezetten közlési vágyból születnek. Legjobban azt tudom megalkotni, amit nem más „talál ki” számomra. A megrendelések zavarba hoznak, nehezen „vágom ki magam” az ilyen helyzetekben, néha sikerül. Kezdetben sok kiállításon szerepeltem. Én akartam így, öröm volt számomra. Fiatal voltam, siettem. Most is sietek, de másképpen. Nem bizonyítani akarok, csak dolgozni és láttatni, hogy néhány értékes munka fönn maradjon utánam, a mások által teremtett értékek között. Egyéni, csoportos, regionális (két ország viszonylatában) és nemzetközi szerepléseim számára (közel száz) nem feltétele a közismertségnek és az elismertségnek. Magyarországon a szakma ilyen szűk köze tud rólam. A műértő és nem értő közönséget tisztelem, de nem hajlok meg a szubkulturális igények és megnyilvánulások előtt, mert fenn akarok maradni, minden értelemben, de nem bármilyen áron. Adorjáni az expresszív realizmus cselekményességét helyezi előtérbe... reneszánsz könnyedséggel akkurátossággal mintáz, alakjai szinte beszélnek, s ebben a „polit-art“-os előadásmódban kiválóan összetér az ógörög és a Manzú-féle klasszicitás Giacometti tépettségével. (Egyébként őnem csak mintázza, önti, hanem csepegteti, csurgatja is a masszát.) Eddigi fő műveiben (1978-1998): - A Kapu, a Szomjúság, a Tua in alternum, a Bohóc II., a Kentauz-sorozat meg a Jáné ember-sorozat, plakettszemű, de különböző alakú domborművei pl.: a Lakodalom, a Musica an ti qua, Tavaszi reggel - többnyire polivalens értelmű elemekfelhasználásával hangsúlyozza a sűrűsödő abszurditás közegeiből való kétségbeesett kitörés vágyát és korlátáit. Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1990.
