Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Kelemen Elemér: A tamási Béri Balogh Ádám Gimnázium 50 éves jubileuma
84 Új Dunatáj 1998. december letteb nyugattól, hanem mi is adtunk igen sokat: kiváló művészeket, jeles tudósokat, konvertálható munkaerőt, főképpen a huszadik század megpróbáltatásai és exodusai után. Ha az ezer évhez mérjük ezt az ötven esztendőt, csekélynek tűnik. De azt gondolom, hogy egy iskola élettörténetét nem a naptári években mérhető idő adja. Az elsősorban, hogy mennyit tudott átvenni, megőrizni, továbbfolytatni a magyar iskola ezeréves hagyományaiból. Az előző évszázadok dús televényéből sarjadt ki a magyar iskola, amely legjobb pillanataiban mindig szinonimája volt az egyetemesnek, az európainak. A kérdés tehát az, hogy egy kis gimnázium, valahol a tolnai, somogyi dombság táján, ennek az ezer esztendős küldetésnek, a magyar iskola funkciójának hogyan volt képes eleget tenni? Mit tudott átvenni az ezeréves kulturális hagyományból, ennek évszázadok során kiformálódott emberfelfogásából, nevelési elveiből? A hagyomány és a modernizáció örökös szorításában változó, mindig megújuló műveltségeszményéből és azokból a nevelési eljárásokból és tanítási módszerekből, amelyeket sok-sok évszázad csiszolt egyre tökéletesebbé? Ha így tesszük mérlegre, a művelődéstörténet objektív mérlegére a tamási gimnáziumot, nyugodtan mondhatjuk, ez az iskola kortalan. Vagy talán egyidős az ezeréves magyar iskolával. Hiszen mindaz az érték, amely éltette, fenntartotta, működőképessé tette a magyar iskolát, bizonyíthatóan megtalálható ennek az ötven évnek a helyi történetében is. Ez az iskola is, úgy mint idősebb társai, egy tájnak a közösség által mindig büszkén vállalható intézménye volt. Az első évektől kezdve megfigyelhetjük ugyanakkor azokat a markáns jegyeket, amelyek ezt a középiskolát „tamási” gimnáziummá tették. És ha folytatjuk az elemzést, jó szívvel mondhatjuk azt is, hogy ez az intézmény rendkívül nehéz történelmi körülmények között, dacolva - mint az ezeréves magyar iskola - a történelem viharaival és hányattatásaival, megtartó erő tudott lenni. Emberségük és magyarságuk megtartásában segítette mindazokat, akik falai közül léptek ki. Közös feladata lehet valamennyiünknek - elsősorban azoknak, akik itt dolgoznak - felmérni egyszer, hogy mit adott ez az iskola az itt végzett tanítványai révén értékben, erőben s - nem akarok vulgáris lenni - akár termelési értékben is. Igazgató úr szólt azokról az értelmiségi pályán dolgozó volt tanítványokról, akik mérnökként, közgazdászként, pedagógusként, jogászként - itt a környéken vagy a tágabb régióban, a Dél-Dunántúlon, szerte az országban vagy tán más országokban is - helytállnak. De én azokról is szólni szeretnék akik „csak” kishivatalnokként, postai tisztviselőként, egy termelőszövetkezet vagy egy vállalat dolgozójaként az itt szerzett értékekkel gazdagabban végzik, végezték a munkájukat. Manapság, amikor az iskola felelősségéről és lehetőségéről szólunk, divatos a távoli „kistigrisek” példáját idézni arra, hogy az iskolába befektetett energia hogyan térül meg fejlettebb termelési kultúrában, mind magasabb színvonalú eredmé
