Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Kupa László: Tisza Kálmán
58 Új Dunatáj 1998. december nepotizmus térhódításához, a politikai vitakultúra elsekélyesedéséhez, a közéleti szervilizmus megcsontosodásához, a teljesítmények háttérbe kerüléséhez - és még lehetne sorolni azokat a negatívumokat, amelyek a hazai politikai életet a továbbiakban fertőzték. Mégis, hiba lenne Tisza politikusi portréjának megrajzolás akor kizárólag ezeket a szempontokat figyelembe venni. Már a szabadságharcot követő húsz esztendő „pártpolitikai történései” így különösen a Teleki öngyilkossága után a szétesés rémkepével is szembenéző saját pártjának históriája, ráirányították Tisza figyelmét a párton belüli kohézió fontosságára. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy kizárólag a hazai viszonyokkal magyarázható jelenséggel van dolgunk. Nagyjából erre az időszakra esik ugyanis külföldön - különösen Angliában és az USA-ban - a modern típusú politikai pártok kialakulása, mely folyamatnak igen fontos elemét képezi az adott politikai irányzat győzelemre vivőjének, a pártvezérnek kiválasztása és maximális szolgálata, majd a választási győzelmet követően - mintegy viszonzásképpen, „fizetségként” - a párthíveket jól jövedelmező pozícióba juttatták. így alakult ki fokozatosan az a professzionális politikusréteg, amelyik egyre inkább, majd végül kizárólag a politikából élt. A kiegyezés intézményrendszerének a védelmét szolgálta részéről az a törekvés, hogy háttérbe szorítsa azoknak a neuralgikus politikai kérdéseknek a tárgyalását - így elsősorban a közjogi kérdésekét -, amelyek megoszthatták volna a parlamentet. Miniszterelnöksége idején pl. még csak meg sem kísérli az állam és az egyház viszonyának rendezését, mert jelentős ellenállásra számít, többek között Ferenc József részéről is. Helyzetértékelésének realitását jól példázza az a körülmény, hogy az egyházpolitikai küzdelmek meg miniszterelnökségét követően is milyen hevességgel dúltak. A vármegyei közigazgatási reform ügyét szintén elodázta. Elsősorban nem azért, mert még az 1860-as években a vármegye autonómiája mellett szállt síkra a centralizációval szemben, hanem tudatában volt azoknak az esetleges érdekkonfliktusoknak, amelyek a reform megvalósításából fakadhattak. Ha ugyanis szakképzett hivatalnokok kinevezésével államosítja a közigazgatást, akkor politikájának egyik fontos bázisát, a vármegyei hivatalokat viselő köznemesség politikai támogatását veszíthette volna el. Ha pedig a vármegyék önkormányzati jellegét erősítette volna, akkor annak a széleslátókörű, jól felkészült hivatalnok garnitúrának a nehéztelését vívta volna ki, amelyik erősen kritizálta a vármegyei közigazgatás állapotát. Quieta non movere - ezzel a mondattal jellemezték a kortársak Tisza politikáját. Tagadhatatlan ugyan, hogy a generális óvatos, araszoló stratégiája a nagy korkérdések háttérbekerülését eredményezte, miértis joggal nehezteltek rá ellenzékiek és kormánypártiak egyaránt, de ezeknek a nagyfontosságú problémáknak a mellőzése tette lehetővé azoknak a nem elsőrendű jelentőségű törvényjavaslatoknak a kidolgozását és elfogadását, amelyek megléte elengedhetetlennek tűnt a modern Magyarország kialakulása szempontjából. így születtek meg a magas szín
