Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: Szonett(t)rend

Szigeti Lajos Sándor • Szonett(t)rend

31

Tündérvilág lett. Rá, kereken, feltűnt a hold, a tóból, vörösödve máris. -De, ugy-e aztán csak nyugodni mentünk,

nem bánva, hogy ragyogni fog tovább is mindez a csoda köröttünk, felettünk?

Hagyhasd el így az egész lét-csodát is!

Ugyanitt, az Új versek című kötetben helyezte el az eddigieket nagyon is jól példázó Örök s mulandón című versét is, amely szonettől ugyan szokatlanul, Illyésre azonban - mint már láttuk is - nagyon is jellemző módon narratívan építkezik, inkább az epikus műfajokra emlékeztetőn alakul: ismét két ember bensőséges kapcsolatáról van szó, valamint az elmúlás átéléséről, olyan módon, ahogy azt a Sebesültek című műben láthatjuk: „Szomorú voltál. Én sem épp vidám, / csak egy csöppel kevésbbé szomorú: / csak annyival, hogy - férfimód hiú - / földeritselek. Rögtön azután // átröppent - szinte rólad - énreám / az a „minden hiába” ősi bú. / S akkor te lettél több akaratú! / S végül is eltelt - jól - a délután. // Most este van. Elment a nap. S az élet! / Hallom a kertből már derűs beszéded. / Én meg szeretném megköszönni néked, //mi lett szivünkből! Homokóra! Mérleg. / Két-vödrü kút! Két sebesült, akik / egymást fölváltva viszik a sírig!”

Az akár e szempontból is már az első pillanatban jól érzékelhető különbség a két vers között az, hogy az Örök s mulandóbzn a jelzős szerkezetek úgy alakulnak, hogy előre tudjanak utalni az elmúlás tényének belátására, de - kivételesen (!) - az örökkévalóság vágyára is:

A gangon ültünk. Besötétlett.

S mit elhagyott a fény, a nap: továbbrajzolta arcodat okos és szomorú beszéded.

Mint mesteri kezek alatt a sok mellékesből a lényeg, kialakult időtlen képed.

Munkáltak fürgén a szavak.

Ott állt homályt, romlást legyőzvén - rembrandti, tiziani festmény - oly készen, tisztán, halhatatlan