Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Tudósportrék: Szabolcsi Miklós
Tudósportrék: Szabolcsi Miklós 65 43 októberében vonultam be Komáromba, az Igmándi erődbe. Először Várpalotára kerültem a lignitbányába, ahol a háború közepén főleg külföldiek dolgoztak: francia, lengyel hadifogoly, román, szerb és zsidó munkaszolgálatos század és a környékből behívott leventék. Itt voltam 1944 januárjáig, akkor kikerültem a keleti frontra, Kőrösmezőre, a Tatárhágóra. Ott ástunk tankcsapdákat és nekem lefagyott a lábam. 1944. márciusában bekerültem a kassai helyőrségi kórházba, utána vissza a frontra. 44. májusától a galíciai fronton, az akkori Kolomea, és az akkori Sztaniszlav környékén voltam munkaszolgálaton. Majdnem mindig az első vonalban telepítettünk aknákat és drótakadályokat. A frontot, főleg augusztus 23., a románok kiugrása után, visszanyomták. Lassanként visszakerültem a történelmi Magyarország területére. Jöttem visszafelé. Megszöktem a századomtól és 1944. októberében bekerültem Tiszaújlakon egy kórházba. Ott értem meg október 15-ét. Az egészségügyiek az 1. hadsereghez tartoztak és nem tették le az esküt Szálasira. 44 október végén elvittek Ungvárra, betettek egy bérházba. Ungvárról egyik éjszakáról a másikra kivonult a magyar hadsereg és ekkor szabadultam fel. 44 október végétől 45 januárjáig Munkácson éltem. Külön történet, hogy miből, hogyan és kik éltek ott, hogy ez a terület, Ungvár és Munkács, hány országhoz tartozott, és hány pénz volt forgalomban. 45 január közepén elindultam hazafelé egy tanárkollégával, aki később a MADISZ-nek lett egyik vezetője (Kiss József) és így jutottam el Debrecenbe. Akkor és ott tört ki rajtam a frontbetegség. Bekerültem a debreceni belklinikára. 45 március legvégén érkeztem haza Budapestre. Ez a történet, mint annyi sok tízezrek története, tele volt megaláztatással és sikerekkel, kalandokkal, megpróbáltatással, de ugyanakkor sok szerencsével is. Hadd mondjam meg, hogy nagyon sokat szenvedtem, ugyanannyit, mint a fronton levő magyar közkatonák. Ennyiben azonos volt a sorsunk. Viszont rendkívül rossz lett és lehetett a véleményem az altiszti karról, főleg a Jutásiak” kegyetlenségéről. A tartalékos tiszteknek egy bizonyos rétege is eléggé kegyetlenül viselkedett. Én akkor már diplomás tanár voltam, a századparancsnokok egy része pedig tanító. Ez a régi ellentét is sajátos módon benne volt bánásmódjukban. Mindenesetre ezt az időszakot túléltem. Debrecenben azután sok régi baráttal és ismerőssel találkoztam. Mivel én semmi mást nem akartam, mint tanítani, 45-ben hazajöttem, s ekkor nem vállaltam politikai szerepet. Új Dunatáj Mindaz a szörnyűség, amit átéltél, amit a családod, s a magyar zsidóság átélt, befolyásolta-e későbbi szemléleted, gondolkodásmódod? Szabolcsi Miklós Mielőtt erre a kérdésre felelnék, hadd utaljak rá, hogy apám kórházban 43-ban
