Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 3. szám - Tudósportrék: Szabolcsi Miklós

62

Új Dunatáj 1998. szeptember

és Margit körúti polgárgyerekekből állott és oda járt néhány nagyon gazdag rózsadombi fiú. Az akkori viszonyokhoz képest, a gimnázium liberális volt, azért is kicsit kiközösített. Nem volt olyan intellektuális centrum, mint a Berzsenyi, nem olyan híres, mint a Toldi vagy Werbőczi, de elég jó iskola volt. Az az osztály amelybe én jártam, a Magyar Tudományos Akadémiának három tagot adott. Személy szerint: Ernster László lundi biológus professzort, Fónagy Iván nyelvészt és engem. Már az elemiben lettem jóba vele, máig is legjobb barátom Fónagy Iván, a nyelvész, a stíluskutató. Kamaszkoromban, a legnagyobb hatással, Szabolcsi Bence és Fónagy Iván volt rám.

1938-ban érettségiztem. Egyébként nem jelesen, hanem jól, matematikából és fizikából volt négyesem. 1938-ban viszont már élt a numerus clausus, sőt az első zsidótörvény is megvolt. Én apám példáját és saját hajlamaimat is követve, nagyon határozottan a Bölcsész Karra akartam menni, magyar-francia szakra. Ez azonban a numerus clausus miatt is csaknem lehetetlennek tűnt. A történelem segített. 1912-ben jelent meg Szekfű Gyula „A száműzött Rákóczi” című híres, akkor nagy botrányt kavart könyve. Apám azok közül való volt, akik akkor fiatal magyar-francia szakos tanárként, barátaival együtt kiállt Szekfű mellett, és segített megszervezni a könyv védelmét. Sőt ő inspirálta Szekfűnek az ellene indított támadásra írott könyvét, a „Mit vétettem én”-t, ő találta ki a címet is. Akkor Szekfű azt mondta apámnak, hogy sose fogja elfelejteni a segítséget, s ha bármire szüksége van, bármikor viszonozhatja, szóljon. Ez volt az I. világháború előtt. Jött az első világháború, Szekfű megírta klasszikus híres könyvét, a Három nemzedék-et, apám és Szekfű között megszakadt a kapcsolat, soha többé nem beszéltek. A könyvnek az egyik tézise voltaképpen a liberalizmus ellen szólt, elítélően a zsidóság szerepéről. 1938- ban apám egy levelet írt Szekfűnek: „Évtizedek óta nem beszéltünk, most egyet kérek, segítsd a fiam felvételét a bölcsészkarra”. Szekfű válaszolt, szólt a dékánnak, aki akkor Eckhardt Sándor volt, és így vettek fel.

Egyébként ez a történet megismétlődött. Volt egy nagyon tehetséges, öcsém, aki 1940-ben ugyancsak magyar-latin szakos hallgatónak bekerült a Bölcsészkarra. Ő különben 44-ben egyszerűen eltűnt, soha nem lehetett tudni, mi történt vele. Én a keleti fronton voltam munkaszolgálatos, ő állítólag SS-es vagy német katonaruhában dekkolt, de valószínűleg felfedezték. Azt feltételezzük, hogy Ausztriában vagy odamenet pusztult el.

Bekerültem tehát a pesti bölcsészkarra. A bölcsészkaron rendkívül sok érdekes ember tanított. Két nevet kell kiemelnem: az egyik Horváth János. Igaz, hogy mikori. éves voltam, akkor Horváth János betegszabadságon volt. Magyar irodalomtörténeti előadást, így legelőször Császár Elemértől hallottam. Felment a katedrára, méltóságosan megtörölte a cvikkerét és így kezdte az óráját: „Uraim, Petőfi lelke 5 részre osztható, ezek közül azonban csak 4 bír irodalomtörténeti fontosság