Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Kelemen Zoltán: Falánkság és anarchia
46 Új Dunatáj 1998. szeptember kai-hatalmi megosztottságban keresendők, mely a XVI. századi magyar uralkodóosztály állhatatlan és anarchikus politikai etikájának lett a következménye. Czére szemére hányja Krúdynak, hogy azzal, hogy Habsburg Máriát tette meg a Királyregények főszereplőjéül, Habsburg-párti művet alkotott egy olyan országban, ahol 1921-ben immár harmadszor, ezúttal azonban véglegesen detronizálták a Habsburg-házat.4 A nyíltan Szapolyaival rokonszenvező fejtegetés során azonban majdnem feledésbe merül a tény, hogy Krúdy történelmi könyvet írt és nem történelemkönyvet. Műve szépirodalom és nem szakkönyv. Másrészről szereplői sokkal inkább „civilek”, magánszemélyek egy történelmi korban, mintsem a történelmi kort alakító történelmi személyiségek. Érzelmeik legalább annyira vezeti tetteiket, mint a józan megfontolás. Szapolyai viszonzatlanul szerelmes, erőszakos és haragvó; Mária szerelmes hitvesétől megfosztott asszony, aki férjének gyilkosaként gyűlöli az őt szerelmével üldöző Zápolyát. Környezetük tobzódik a kicsinyes önzésben és a szinte akaratlagos történeti-politikai vakságban. Az országkormányzó elit hiénaként veti magát az interregnum és a súlyos vérveszteség miatt hatalmi vákuumban támolygó nemzet kiváltságokkal és birtokokkal kecsegtető hivatásaira, címeire, nem éppen azért, hogy hivatali kötelezettségeiknek megfelelően szolgálják a hazát, sokkal inkább egy olyan féktelen falánk éhség parancsára, melynek parabolisztikus ábrázolására vállalkozik Krúdy. Czére véleményének ellentmondani látszik Szörényi László is, aki Bécs szimbolikus szerepe Krúdy müveiben5 című tanulmányában árnyaltabb viszonyt tételez Krúdy Habsburg-képével kapcsolatban. A nyírségi kisnemesi család sarjára nagy hatással volt az a Szemere Miklós, aki nyíltan beszélt és írt többször is a magyar trónra való igényéről a Habsburg-házzal, konkrétan Ferenc Józseffel szemben, a nemzeti uralkodó szükségességét hangsúlyozva. Ugyanakkor megbocsátó szeretettel és atyai derűvel írt a magyar szabadságharcot leverettető uralkodóról Krúdy, a komáromi honvédtiszt unokája. Azt hiszem, nem indokolatlan részemről az „atyai” jelző használata azzal az íróval kapcsolatban, aki ugyan lényegesen fiatalabb volt Ferenc Józsefnél, de életművével egy olyan nemzetet képviselt, mely magánál az „ostmarkti” dinasztiánál is jóval idősebb. Krúdy jó érzékkel látja és láttatja olvasóival, hogy a magyarság további történetének minden jelentős eseménye megelőlegeződik - ha csak jelzésszerűen is - ebben a zavaros korban. A „nemzeti” király hatalomátvételének kiindulópontja földrajzilag a Hegyalja, ahonnan majd a kuruc felkelés(ek) zászlai röppennek fel nem egészen két évszázaddal később. Mária és a lojalitást választó főúri csoport töredékes és groteszk gyűlésezései a pozsonyi Fischer-ház „tróntermében” a pozsonyi rendi országgyűléseket előlegzi. Az ország hatalmi megosztottsága azzal a földrajzi eloszlással párosul, mely aztán majd’ négyszáz esztendeig jellemezte Magyarországot: a Tiszántúl, Erdély és a Bodrogköz-Hegyalja rebellis „nemzeti”, a Dunántúl és
