Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Kalász Márton: Tizedelőcédulák
12 Új Dunatáj 1998. szeptember gyár. 1907-ben az új oktatási törvénnyel egy gondolatmenet befejezéséhez érkezik. A törvény a negyedik osztálytól fölfelé minden tanulótól megköveteli, hogy jól beszéljen, írjon, olvasson magyarul, s az iskolától, hogy belőle lelkes, tisztességes magyar hazafit neveljen. Az erdélyi szászokat kivéve e változások ellen valójában senki nem tiltakozott. Vidéken a tanítók, azzal, hogy az egyházi iskolákban is részint állami fizetést kaptak, munkájuk és életvitelük hivatalilag követhető volt, igyekeztek a törvény betűjét lehetőleg komolyan venni. Ok is, közvetlen felettesük, az iskolát igazgató helyi plébános is, a törvény szellemét készségesen átélhetőnek érezték. A papi szemináriumban, megyei tanítóképző intézetben legtöbbjébe ivódott szellemiség, a magyar történelem s művelődés vonzása, a kiegyezés utáni sajátos, német származékban inkább elégikussá visszafogott patriotizmus, amelynek őszintesége mégse vitatható - néha talán épp a csalódásra, az időnkénti megaláztatásra is átfedő tapasz volt. S hibája, ha aztán mértéket vesztve szárnyra kapott is, s magyarabb kívánt lenni a magyarnál - ne vonjuk kétségbe, a gyermeket emberi javára ébresztve próbálta szeretni, vezetni, tanítani. Ezen az sem változtat, ha külsőleg sokkal durvábban s az élet alantasabb változataiba ágyazva mehetett mindez többnyire végbe. Másfelől mennyire olvastak s művelődtek aztán még, mennyire tájékozódtak, ösztönösen a Deák Ferenc 1872-ben hirdette gondolathoz igazodtak-e, hogy a nemzetiségeket nem kellene semmire sem kényszeríteni s végül ellenséggé nevelni, inkább a magyar viszonyokat előttük kedvessé s kellemessé tenni. Viszony nekik is a meglevő volt, ami őket s akikre hatni akartak, helyben körülvette. Deák Ferenc a szentistváni eszmét társítja, s nem ő az oka, hogy utólag úgy is interpretálhatnánk, nem bántani kell a nemzetiséget, hanem beolvasztani. A magyar nyelvvel a nevelő falusi értelmiség kénytelen-kelletlen Deák Ferenc véleményéhez igazodik, hiába az erőszak, elsősorban a környezet hat, a gyermek környezete pedig német, szerb, horvát, szlovák, román s anyanyelvén beszél. Ha német, még németül sem, hanem egy régen, messziről hozott, alig fejleszthető tájnyelven. Magyarnyelvű könyvet, vonzó gyermekfolyóiratot a törekvőbbek kezébe adni s okosan fölkelteni két bizonytalanul használt nyelv között egy-egy gyermek érdeklődését valamire, amit a családban mégse hallhatott. Papnak, tanítónak természetszerű ambíciója lehetett, hogy legalább némelyiket följuttassa oda, ahova valamikor ő följutott. Ha kisebbségből jön, különösen. Attól még nem kellett elfogadnia a századvégen már terjedő véleményt, s ez időnként kétes publicisztikát kapott, hogy Magyarország a németjeit örök, kezelhető tartaléknak tekintse, amelyből a magyar értelmiség kiegészül s a német nép legjava tulajdonságaival gyarapszik. A német falvak értelmisége is, pap, tanító, orvos, állatorvos, jegyző, gazdatiszt, hagyományosan tartózkodott a gazdák fölfelé törekvő szándékától. Kivételt ritkán tett, s a jobbmódúak tudták, pénzükkel juthatnak érvényre, rangra csak egymás
