Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - SZEMLE - Bakonyi István: Czine Mihály: Németh László eklézsiájában
Szemle 77 „Számadót”, majd nem sokkal később elsiratja. Ilyen sorokkal: „Emberi példája, hatalmas életműve ismeretében egész mai irodalmunk kicsinek érezheti magát. Számot kell vetni a tényekkel; irodalmunk egyik nagy korszaka végképp lezárult; a nagy korosztály „behajózása” immár befejeződött.” Aztán ott a harmadik, már inkább irodalomtörténeti jellegű megszólalás: az Illyés Gyula és a mai magyar irodalom. Többek között afölött kesereg, hogy még az ilyen nagy életművek sem élnek úgy tovább, ahogy az elvárható lenne. A fanyalgás, a divat nem kedvez az ilyesfajta irányoknak, a tárgyias és realista lírának. Czine Mihály hite szerint persze az illyési példa túléli majd ezeket a jelenségeket, hiszen „érvényes a többször igazolódott igazság: magyar művész modern csak magyarul lehet”. S ugye itt nem kizárólag a nyelvről van szó?... Németh László és Illyés Gyula mellett markáns portrét rajzol szerzőnk Veres Péterről is, pontosabban ez az igazi portré, A gyepsor körül 1948-ig vázolja föl a pályát, s közben számos adalékot szolgáltat arról a korról, melyben Veres Péter fölküzdötte magát a mélyből, a nincstelenségből. A baloldali értékeket önmagáénak valló író, politikus, gondolkodó szellemi arcát ismerjük meg, akit ugyanakkor többféle (például szélsőbalos, liberális és konzervatív) oldalról is gyakran támadtak. Ezt azért is lehet fontos megjegyeznünk, mert jelenkori viharaink közepette él bennünk bizonyos nosztalgia a múlt egységesebbnek vélt viszonyai iránt. Ez a nosztalgia persze jórészt jogos, hiszen ha csak az elmúlt évtizedekre tekintünk viszsza, akkor emlékezhetünk a mostaninál egységesebb állapotokra is. Csak az nem igaz, hogy akkor (s korábban) idillikusak voltak a viszonyok. S ha már itt tartunk, méltányolhatjuk a Csoo'ri Sándor számadása c. írást ehelyütt; hiszen az ő mérlege mindig könyörtelen önmagáról éppúgy, mint nemzedékéről, koráról. Mert: „Úgy véli, a magyar értelmiség - egyként és együttesen is - utat tévesztett. Elfogadta a politika által neki szánt szerepet; a kezdeményezést, a kockázatok helyett - a várakozást. A nemzeti ügyek »köpeny alatti« kezelését.” Ennek ellenére Czine diadalmas életnek láttatja a Csoóriét, aki - miként Veres Péter, Németh László és mások - nem csupán az irodalom területén tudott érvényeset mondani. A megidézett költők és írók méltatása élményszerűvé teszi a könyvet. S ez azért nem csekélység ebben a műfajban! Czine Mihály zengzetesen szép esszényelve néhol azt sugallja, hogy halljuk is az előadást; közismert, hogy a szerző milyen hatásos előadó, „a magyar irodalom prédikátora”. Mindez különösen az Ötágú síp - sokágú síp c. fejezetnek az erdélyi irodalomról szóló szép írásaiban érzékelhető. Sütő András, Kós Károly, Farkas Árpád, Dsida Jenő alakjának fölidézése olyan pillanatokat eredményez, melyek gyakran érnek föl egy-egy vers vagy széppróza magasához. Persze az „erdélyi csillagok” varázslatos világa különösen alkalmas az ilyesfajta remekléshez. Czine nem törődik a szakma divathullámaival. Járja a maga útját, senkivel össze nem téveszthető hangon szól az irodalom sorskérdéseiről.
