Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - SZEMLE - Kelemen Zoltán: A nyelv újrateremtésének lehetősége
72 Új Dunatáj 1998. június Az általam második csoportként elkülönített versek központi epizódjához vezet A nemi érés folyamata című alkotás. A kamaszszerelem emléke ez, érzékeny vallomás az erdő és az eső nyers, embertől független, nem szomorú - nem vidám képével a háttérben. Peer Krisztián költészetének erről a szakaszáról valószínűleg Oravecz Imre 1972. szeptember című kötetének nyelvi-hangulati megformáltsága juthat eszünkbe. Ezt a feltételezést igazolni látszik a ciklus (?) további szerkesztése. A vers a nemi érés, pontosabban az ennek hiábavalóságára való ráébredés folyamatának megjelenítése. Ennek hangulata igen könnyen társítható az előző versek alapállásához. Szerkezetileg a szerelmi történet szempontjából szerencsés, hogy ez a régi epizód itt kapott helyet. Az emlékezés folytatódik a Nulladik óra című, Karinthy Tanár úr kérem]é.\. keserűen idéző diákvers(?)ben, akárcsak a Nomád tábor háttérrel című gyermekkori „dokumentumban”, melyből kiderül, hogy Peer egyéni, különbejáratú világot épít gyermekkorából, s ebbe a képzelt világba helyezi bele a verseiben szereplő gyermek élményeit. A szerelmi ciklus átcsúszott a gyermekkor emlékeinek verssé érlelésébe. Az emlékezést keretbe foglaló szerelmi történet záróakkordja a Befelé űrhajózni című vers, illetve A másik, melyek egyként fűződnek a szerelmi szálhoz. A kötetet a Tavaszi fáradtság című ugyancsak a „szerelmi ciklus”-ba tartozónak ítélhető, ám attól mégis elkülönülő, az „utolsó vers” tulajdonságaival rendelkező költemény zárja. A villoni balladaformát idéző, azt variáló vers négy eltérő hosszúságú, szigorúan szerkesztett versszakból áll, a refrén kétsoros, szemben a villoni egy sorral, s az utolsó versszak sem ajánlás, legalábbis formailag nem az (bár a művész kilépve a versei által teremtett világból búcsút int az olvasónak, „ajánlja magát”). A télnek, mint kötetszervező erőnek, s egyúttal mint évszaknak a végén megjelenik ugyan a tavasz, de csak fáradtság és farkasvakság jellemzi az új élet jelei helyett. A városi költő, a vagány „valaha parasztivadék” volt. Ezáltal kissé kilépünk ugyan a városi környezetből, a vidék megjelenik, ha csak a világgal szemben támasztott elvárás szintjén is, de a „zsaruk” név használata újra a várost, pontosabban Villont - illetve magyar fordítóit idézi. Peer Krisztián második kötetének publikálásakor eljutott nyelve újrateremtésének igényéig, s ez mint távlati lehetőség jelenik meg soraiban. Látja, hogy ez a jelrendszer a folytonos változás lényegi tulajdonságával rendelkezik, s verseivel igyekszik megfelelni ennek a követelménynek. (Palatínus könyvek 1997) Kelemen Zoltán
