Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Iszonyú mindegyik angyal"(?)
Szigeti Lajos Sándor ■ „Iszonyú mindegyik angyal”(?) 37 mit is keresne itt az angyal bármily funkciójában is. Nem is nagyon jelenik meg, ha mégis, részben visszautalásként, részben az adott világra jellemző módon: az első füzetben egyáltalán nincs jelen, a másodikban egyszer, a harmadikban pedig mindössze kétszer, és az sem véletlen, hogy hogyan: a Leningrádi estében, ahol - mint a korábban idézett versekben is láttuk e megközelítést - „egy égi száj” jelenik meg, csakhogy itt „jelmondatot böfög”, hiszen itt egy olyan „kis”világban vagyunk, ahol automatikusan tudomásul vesszük, hogy ami fémjelzi a környezetet, az nem más, mint egy „Lenin-ikonosztáz a tér fölött”, egy ilyen világban az Isten- és emberiét között képződött metaforikus átmenet is csak holmi látens, kifordított üzenetként lehet jelen csupán, nincs (nem lehet) építő, áthidaló, egyáltalán: létet mutató funkciója, úgy jelenhet meg - logikusan -, mint utalás valami másra, valami itt létezhetetlenre, torzult formájában mégis jelenlevőre: „S az utcák orrlikát átjárja a / Felhőpelenkák angyalhúgyszaga.” S ez a vers zárórémája: poénja. S ha mégis megjelenik az angyal, mert nem tehet mást, ebben a világban is meg kell jelennie, akkor tulajdonképpen mégsem ebben a kézzelfogható, mint kiderült, lehetetlenülését súlyozó környezetben ad létformát magának, hanem - mint a Mészölynek szóló képeslapon láttuk - átgázol a lehetséges világba, hogy egyáltalán valamilyen formát legyen képes adni önnön mégis-létének, még egy ilyen világban való létformájának, hiszen muszáj megjelennie. Tehetetlenségét, tétovaságát mutatja a Szentpéterváron újra című vers, melyben maga a lírai én - persze Pehotnijként - veszi magára a cselekvésképtelenség kívülről rákényszerített köpenyét: „megdermedt lábam haza nem találhat”, együvé téve az orosz kultúra és a magyar kiégettség időszakának mentalitását, hogy valamiféle tibláboló bizonyosságot mégis kereshessen e valahova - nem akárhova - partra vetett figura, aki Pehotnij álarcába öltözve egyszerre sok mindent ölel magába. Tehetetlenségét mutatja az ige, mely szerint „lépegetek”, azaz minden cél és irány nélküli cselekvésről van szó, azonban így folytatódik: „de máshová” s hogy többé-kevésbé világos legyen, egyáltalán hova lehetséges e mozgás, hamarosan kiderül, hogy mint lehetséges világról, nem lehet másról szó, mint arról, amelyről már beszélt a költő a „képeslapon” is, tehát a művészi trnaszcendencia világáról, ahol minden börtönök ellenére találkozhatnak e „világ” lakói, ez az a „más’’világ, amelybe belépni egyrészt szükségszerű, másrészt egyáltalán a lehetőségek lehetőségét jelenti, ezért mondhatja a szöveg: „Lépegetek de máshova oda”, azaz hirtelen egy olyan univerzumba lépünk át, amelyben a világi-mindennapi-politikai (stb) irányítás nem működik, egy önálló létet - másik létet - élő világ ez, olyan, mint volt a Képeslapon is, ahol Liszt, Babits, Mészöly és - tán a szöveg sugallata szerint is(!) - Baka is egy asztal mellett ülne, olyan világ tehát, „hol Mandelstam lohol telefonálgat / S ír konyhaasztalán Ahmatova.” Itt nem lehetetlen tehát, hogy valahol és valamikor - a bahtyini időtér (kronotoposz) koordinátái közt megvalósuljon egy századvégi - időtlen orosz kulturális képzet, amelyben végre - e
