Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Iszonyú mindegyik angyal"(?)
Szigeti Lajos Sándor • „Iszonyú mindegyik angyal”(?) 33 ponti kategóriáját idézi, és az alapima miképpen mi is megbocsátunk részletét aktualizálja. Talán egyetlen olyan szöveghely ez a kanonikus könyvekben, melyben úgy fogalmazódik meg a kérés, az ötödik, hogy abban hozzánk kívánjuk hasonlítani, emberségünkhöz kívánjuk mérni az isteni kegyelmet. Mintha adósságaink folytán mindenekelőtt bennünk, közöttünk alakulna ki a részvét, a tolerancia, a megbocsátás.” Bornemissza Péter Egykötetesprédikációskönyvéhzz fordulva eligazításért a kisregény látószögét értelmezve úgy véli, hogy a benne érvényesülő távoltartás sosem cél, hanem „eszköz annak felmutatásában, hogy sem gyarlóságaink, sem esendőségünk, sem a tények, az alkat, a hajlam s annyi egyéb tényező által befolyásolt közérzetünk nem válhat közvetlen elbeszéléstárggyá. Sem a bűnösséget, sem a megbocsátást nem lehet közvetlenül elbeszélni.... mi más a megbocsátás, mint a javítás, a próbálkozás gesztusaival lassan kiteljesített érzés, tartás, a megszenvedett tartalom és forma.” (Vö.: Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Kalligram, 1995.128-129.) Hasonlóan gondolkodik Balassa Péter is, aki szerint a Megbocsátásban „a cselekmény fő szála pszichikai; lírai, vizionárius, nem tárgyi: az összetartozó motiváció maga a megbocsátás a múltnak. A tárgyi anyag viszont az anekdota álarcát ölti magára. A különálló cselekmény-labdacsok összességükben viszont rejtélyt árasztanak magukból, hiszen az emlékezés mechanizmusa maga is rejtélyes, nem egységes, kiismerhetetlen, olykor véletlenszerűen »összefüggéstelen«, csak a vivő energiája (megbocsátás) nem az.” (Balassa: A cselekmény rejtélye mint anekdotikusforma = Észjárások és formák. Bp., 1985.) Hasonlóról van szó Baka István versében is, hiszen a Mészöly-mű még meg sem született e „képeslap” idejében, a Baka-líra is csak születőben van, a Képeslap megírásának ideje (1990) szempontjából azonban a Megbocsátás előszövegnek tekinthető s mint ilyen, struktúraépítő funkciót kap egy közös irodalmi és kulturális forrásvidék már megvalósult és beépített tárgyaként, ahogy Liszt és Babits is részeseivé válnak a hagyomány Baka István-i teremtésének és átértékelődésének, illetve magának e folyamatnak, amely e szövegköziséget létrehozva mégis saját szuverén mozgást, önálló létet kap, amelyben - kulturális-irodalmi emlékezetről, (bizonyos értelemben) kultuszteremtésről lévén szó - egy lehetséges világ jön létre, amelyben Baka Mészölye vezeti az angyalokat, saját alkonyt idéző költői képére visszautalva: „a leforrázott égi sereget”, amely a vers kompozíciójának, címének megfelelően szintén idődimenziót kap s lesz „megrontott mézü múlt napok hadá”-vá, hogy így immár logikusan vonhassa maga után mind a megbocsátást, mind pedig a fölötte való kontempláció beláthatóságát, ami mögött ott van annak a bizonysága is, hogy ezt „hőseivel” az író/költő meg is teheti. A Baka-versben az angyali világ ráadásul olyan értelemben is jelenti a múltat, hogy az egyúttal a gyerekkor visszavágyott ideje és tere is. A verszárás összevonja a két transzcendenciát: azt, amelyben az angyalok a közvetítő lények Isten és ember között és azt, amelyet egy másfajta teremtés: a művészi jelent. Hogy a megbocsátás szólhat ma-
