Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Mészöly Miklós: A mesterségről
Mészöly Miklós • A mesterségről 9 hetetlenül megnőtt; de a felismerés is, hogy amit tudunk, nem feltétlenül értjük is. A megértés így lett egyre nyíltabban az ismeret atmoszfératöbblete. Valami, ami nem tudható, csak közérzetünkkel birtokolható. A megértés az azonosság közérzetének ajándéka; az ismeret a kívül- és szembenállásunké. 10. Mindebből az is következik, hogy egy jó mű több, koronként változó ráfogást kibír. Mindig újra válaszol. Egy Oidipusz, Hamlet például - vagy, hogy jósoljunk is: egy Godot. Vannak más művek, melyekből akkurátusabban megismerhető egy kor „reális” világa, de a lét nem osztályozható megrendülései már nem annyira. S ezek mintha kevésbé volnának képesek arra, hogy mindig „újra” válaszoljanak. Előbbiek a tartós többértelműséget részesítik előnyben, utóbbiak a szenvedélyes egyértelműséget. Mégis, hazárd állítás volna, hogy ez feltétlenül hierarchia is. De az biztos, hogy beolt a dilemmával. 11. Akad egy példaszerűen „hazai” dilemma is, más természetű, és kevésbé elvolnt. S ami, úgy érzem, még mindig időszerű. Thomas Mann nem értette Móricz Erdélytt; ami kétségkívül méltánytalan túlzás. De azért elgondolkoztató is, annak ellenére, hogy minden irodalom bővelkedik cinkos akusztikájú művekben. Csak míg a nagy népek „cinkos akusztikája” többnyire korszakokat formáló közérthetőséggé tud lenni, a kis népeké - néhány kivételtől eltekintve - rezervátumi érdekesség marad. Vajon végérvényes tétel ez? A kor igényei s lehetőségei minden műfaj számára alapkövetelménnyé kezdik tenni a világméretű közérthetőséget. A sajátosságok megőrzésének és közlésének már az etnikum körén belül sem lehet hiteles gesztusa a magába forduló, cinkos konzerválás. A kor legmagasabb rendű társadalmi közérzete, a szociális, nemcsak megmutatkozni, de mindent maradéktalanul megérteni is akar. S ez a közérzet legalább annyira tiltakozik a kuriózumba, a csupán honi, partikuláris visszhangokba csukódás, a provinciális kipróbáltságok kényelme ellen, mint amennyire a kirárulkozás és az egymásból táplálkozás felé hajt a technikai és civilizációs fejlődés. A világ részesülni akar az üzenetben, amit a kuriózum eddig nem osztott meg vele. Semmiképp sem úgy kellene megfogalmazni magunkat, hogy láttára, olvastára, hallatára csupán mi hajoljunk össze. Vagy már mi se, mert mondjuk egy brazil, lengyel vagy cseh mű közvetlenebbül szól hozzánk, pusztán azért, mert egyetemesebben egyéni és partikuláris. 12. A jövő prózája? Nem tudom. De talán kevésbé az állítások, és inkább a felfokozottan pontos észrevételek és a megfontolt kérdésesség irodalma lesz. Ehhez azonban még érzékenyebben kell birtokba vennünk a dolgok atmoszféráját, hogy a kikerüljük (vagy csökkentsük legalább) a ráfogások és egyszerűsítések irodalmias csalását.
