Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom
megszólításban. Ezt a dialogizáló beszédmódot erősítik a nagyszámú sorvariációk, amelyeket a kéziratok megőriztek. Azokban ugyanis többször megszólíttatik a szeretett nő, határozottabban utalnak a halálképzet és a jelen összefüggésére, amint az alábbi sorokból is kitűnik: „mert holtan úgy a mindenséget szeretném amint élve téged szeretlek Flórám, mindenem” A végső szövegben egy szinte paradoxon jellegű állítás az, amelynek címzettje a kedves. Ez a játékos, a teljes önfeladást sugalló mondat a látott világ tökéletességét hitelesíti: „...el se hinnéd / és én sem hinném el talán / ha nem tenéked mondanám.” A hitelesség látszólagos kételyét, és még inkább a láttatott világ tökéletességének igazságát a szeretett nő személye hozza egyensúlyba. Az űri szemle a mindenség szépségét igazolja, amit a beszélő gesztusa is jelez, hisz mindenre bólint. De ezt még meg is toldja - ismétcsak - egy játékos kijelentéssel, az ég ragyogó kékségét ugyanazon szó nomenverbum szerepéből adódó jelentéstöbblettel érzékelteti: „...milyen kéken ég az ég, mely hozzád illenék.” Ez a szikrázó, áttetsző kékség, talán a boldogság kéksége, amely most már homogenizálja a vers korábbi szakaszán feltűnő ég-képzetet. A világ teljes elfogadását a vers záró részén két 6-6 sornyi egység igazolja, ugyanazon magyarázó kötőszóval bevezetve. „Mert a mindenség ráadás csak” sor összegzi az élet-halál összefüggéseiről a vers korábbi űr-képzete és az azzal paralell múltbeli valóságkép állításait. A létezést az élet és halál szétválaszthatatlan kapcsolata határozza meg, amelyhez képest a mindenség ráadás csak. Az Eszmélet sajátos logikai viszonya ez. Ott az élet és a halál viszonyát, mint a halál fele tartó létet értelmezte, itt viszont a lét primátusát emeli ki, a mindenséggel szemben. Ahogy az Arc poeticában is, a valós léthez képest a mindenség, az abszolútum a célkitűzés. Ez a filozofikusan általánosító rész megtartja a vers uralkodó víz képzetét, az élet tulajdonságait érzékeltetve így. A halál határait („partszegélyeit”) nem tisztelő, s az űrök, szívek mélyein túlhatoló élet az utolsó évek verseinek motívuma. A „túl a hallgatag határon” sor pedig megismétli, megerősíti a korábbi állításokat, mintegy az emberi élet szabálytalanságát, parttalansá-14
