Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom

„Szinte ömölnek tört szivemből / A keserű igék”. Alig figyelünk fel a megszemélyesítésekre, annyira azonosul a költői alany lírai találmányaival. Csupa erényre áhítozik. Isten egyszülött fiát várja, de nem is pontosanjézust, hanem a hit Krisztusát, azaz a megváltást.

Jelen versben megvallott identitászavara tisztul fel azután Ady alkotói pályájának második szakaszában: képzelete kozmikus térbe és időbe nyújtózik ki. Ahogy Szabó Lőrinc írta: ”...egy határtalan lélek rajzolja meg magát, életét, filozófiáját és halhatatlanságát”.

ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:

Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,

Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját.

Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,

Alázásodért, nem tudom, miért,

Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:

Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.

Sohase kaptam, el hát sohse vettem:

Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem:

És köszönök ma annyi ölelést,

Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,

Amennyit férfi megköszönni tud,

Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak Fövényes múltban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbucsuztattalak.

Milyen régen csupán azt keresem,

7