Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom

Nem kérdezni, hogy kit temetnek,

Csengetyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,

Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,

Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,

Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni múltat, mellet verve,

Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni És sírni, sírni, sírni, sírni.

Inkább a versszerető közönség szokta idézni, mintsem a kényes irodalomtörténet. Benne van a múlt századvég busongása, pesszimizmusa, poétikai kellékeiben is avittas, de mégis tőről metszett Ady-vers.

Mint ismeretes, az Érmindszenten ma látható Ady-kúria későbbi építkezés, tehát nem a költő szülőháza. Az a nádfedeles házikó az alsó udvarban állott. Fala vesszőből font, sárral tapasztott, ablaka pedig egyenesen a temetőre nyílott. Könynyen lehet ebből magyarázni a gyermekkori szorongásokat, félelmeket, s az is könnyen megérthető, miért bukkant fel Ady verseiben, írásaiban annyiszor a temető képe, ahogy jelen esetben is.

4