Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Szigeti Lajos Sándor: Bartóki szintézis és apokalipszis
Szigeti Lajos Sándor • Bartóki szintézis és apokalipszis 33 Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. Ha így olvassuk a verset, akkor a Pilinszky János-i végítéletben — Nagy László szemléletéhez hasonlóan — ketten kényszerülnek „szemlét” tartani a világ pusztulása fölött: Isten és a költő. Mindkettő nincstelen: az Ember is, akiről előbb egyes szám első személyben, majd harmadik személyben szól, de akkor is önmagáról: „így indulok. Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van.” És nincstelen az Isten is, hiszen ha ő az, aki megszólal, akkor valójában — az ember szempontjából — szótalan: „Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem.... Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet. / Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam.” Az egész versben tulajdonképpen a csönd, a dolgok, élőlények csöndje és leginkább Isten csöndje — szótalansága — döbbenti meg az olvasót, hiszen akárhogyan olvassuk is a verset, az bizonyosnak látszik, hogy az Isten itt „néma marad. A vágyott jel nem érkezik meg. A lírai hős magára marad. A világ üresnek bizonyul”, „maga a hiányérzet lett az egyetlen létező”. Ilyen módon a vers folyamatosan „nemcsak az állandóságnak és fogalmi képrendszernek az egyik legjellemzőbb költeménye, hanem az ebben az állandóságban szüntelenül működő pillanatnyiság megszólaltatásának is.” Ez az időtlenített pillanatnyiságban megmutatkozó személyessé tett hiánytudat hangzik fel a következő sorokban: „Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. / Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. / Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.” Ez az Istent nélkülözni kényszerülésből fakadó magány is magyarázza, hogy a vers a második és harmadik részében panasszá válik, panasszá abban az értelemben, ahogy azt a költő magában a Panasz című vers kérdéssorozatában meg is fogalmazta: „Elevenen a csillagok alá, / az éjszakák sarában eltemetve, / hallod a némaságomat? ...így hívogatlak szótalan: / az örök hallgatásból, / idegen egeid alól / valaha is kiásol? II Eljut hozzád a panaszom? / Hiába ostromollak?... Számíthatok rád istenem?” Ez, a „szerelmek szerelme!”-kapcsolat más verseiben is eljut nem csak a panaszlás szintjére, mint az örökkön-örökkélemondó gesztusában: „Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, / maradék szemérmem némasága ez, / úgyse hallanád meg, hangot ha adok, / sűrű panaszommal jobb ha hallgatok” vagy mint a Stigmában, ahol Isten „csak néz, és meg sem ismer”, de akár a megdöbbentő tagadás szintjére is, mint a szintén korai Téli ég alatt című apokrifben: „Akár a kő, olyan vagyok, / mindegy mi jön, csak jöjjön. / Oly engedelmes, jó leszek, / végig esem a földön. // Tovább nem ámítom magam, / nincsen ki megsegítsen, / nem vált meg semmi szenvedés, / nem véd meg semmi isten.” Azonban mind Nagy László, mind Pilinszky apokalipszises-démonias versei nem csak a Jelenések könyvének apokrif folytatásai, de az evangéliumok apokrif meg-
