Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Beney Zsuzsa: József Attila legszebb sorai
József Attila legszebb sorai 9 hanem az anyáé is. Az őrület, mindenekelőtt e férfitől születő űrben, a költőből kiszakadó, őt továbbvivő némaságban testesül meg. Nem ott, ahol a semmit képzeljük, s ahol a vers első sorai is láttatják: a távolban, az éles, hideg szürkületben, az üres levegőben: a van és a nincs egységében, a levegőben, mely csak látszólag üres, a fák ágai között, melyek keccsel ringatják. Nem a szerkezetben, a vázban, a formában - hanem az anyaméh bensőségében, a méhburok védettségében. Az anya teste, vagy a költő teste táplálja - és ha a költőé, akkor ez a semmi valóban csak némaságnak nevezhető - de még ennél rettenetesebbnek is: a tiszta űrnek. A semmi mintha mégis magában foglalna, magában foglalhatna valamit: talán a világot - hiszen a világ a semmiből teremtetett, s a Föld körül is az űr végtelensége jegecesedik. Ez az űr azonban, itt, ebben a versben, a pillanat szemléletében, tudásában: bennünk van, s belőlünk születik, még inkább magunk, mintha mi magunk lennénk, mi, akik mindenképpen testben élünk és szavakkal szólunk: a belőlünk születő űr létünk legmélyebb lényegét szabadítja fel, azt, amiért élünk, amit megteremtünk - azt, ami egzisztenciánkban egyedül elpusztíthatatlan. A vers minden külsősége, minden jelentésnek felfogható mozzanata az őrület képeit idézi. Az éles, tiszta szürkület - tiszta űrré interiorizálódik, a megnevezett őrület fordított létezésében. De vajon nem védekezés-e maga ez az őrület is, a valóságos űr, a létezés semmije ellenében? Vajon nem éppen ekkortájt, az Óda és az Eszmélet első részeinek írása idején ismerte fel József Attila a van-ban a nincs-et, a dolgok létezésében a lényegüket alkotó semmit - nem csak saját lelke tartalmaként, nem csak a saját lelkét fenyegető betegség formájában, hanem filozófiai értelemben is. És ha igen, ha gondolatait, és nem érzéseit töltötte be ez a felismerés, vajon nem kell-e feltételeznünk, hogy ezek a gondolatok, mindenekelőtt lelkiállapota következtében, maguk is érzésekké, érzetekké, a létérzékelés egzisztenciálisan meghatározó tényeivé alakultak - s a semmivel történő konfrontáció félelmetesebb és rettenetesebb veszély az őrületnél. Manapság sokat beszélnek Heidegger lehetséges hatásáról József Attila költészetére. Valószínű, hogy közvetlenül vagy közvetve létezett ilyen hatás - egy másik elme hatása azonban sohasem lehet olyan mély, mint a spontán felismerés. Azok a gondolatok, melyek Heidegger műveiben is megszólaltak, itt is, ott is felbukkantak ebben a korban. A tárgy-egyén mind elválik a többitől, magába mélyed és talán megsemmisül.- írja József Attila a Szürkületben. Magába mélyed - a megsemmisülés a magábamélyedésnek következménye, a dolgok, amikor elérik lényegük mélyét, e lényegben a semmihez érkeznek - írja le, talán itt először, József Attila. Ez a gondolat elég ahhoz, hogy az érzékeny ember beleőrüljön - s a tétel megfordítva is igaz: az őrülésre hajlamos elme, a huszadik század első harmadában, elkerülhetetlenül eljut ehhez a gondolathoz. Persze, az őrület, legalábbis ideiglenesen - de van akinél vég-
