Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - SZEMLE,KRITIKA
82 Új Dunatáj 1997. szeptember hatatlanul. Ezzel szemben a versek/dalok esetén a fikcionalitás (areferencialitás) miatt csak egyetlen orgánumon rendezhetjük be a vers szcénáját: a támasztékszöveg textuahtásán./dc^ Cole daloskönyvévd kapcsolatban a szingularitás-kontingencia kérdésének egy másik aspektusa is felvethető, és ez az ineffábilitásé. A poétikai nyom mint nyelvi megnyilvánulás egy mondásra utal vissza (ha heideggeri keretben gondoljuk el a nyelv karakterét ill. eidoszát), amely normál esetben mindig megőriz valami ineffábilitást (visszavonja magát). Ez a mindennapi mondások rögzítése esetén a mondás szcénájának szingularitására visszautaló grammatikai egységekben, nevekben jelenik meg, amelyek a nemnominatív típusú jelölőkkel nincsenek kicserőlhetőségi viszonyban (a saussure-i-derridai jelölőláncszerűséget hatályon kívül helyezik). Ennélfogva egy nyelven kívüli dologra, egy ineffábilis, adiszukrzív létezőre utalnak, amelyről akár mindannyian tudhatunk, mégis definiálása és felismerése lehetetlen vagy disszenzusba torkollik. A Jack Cole daloskönyve esetén ilyen individuális - nyelven kívüli dolog az a térkép, amelyet a versek alá írt dátumok és helyek összevetéséből alkothatunk. Ehhez a térképhez tartozik egy hangulata, amely a szeszélyes keresztbeátszelések és hosszú kelet-nyugat repülőutak egyeneseiből bontakozik ki, hozzátéve azt, hogy így a szívós, gyalogos hobo image-t a technicizált vándor képévé változik. Jack Cole főleg repülőtereken és charterjáratokon írja verseit (esetleg expresszvonatok másodosztályán), amelyeknek sűrű igénybevétele könnyen teszi a városokat és a nőket városnevekké és női nevekké (Gyerünk Denverbel, Daisy »Let’s go to Denver, Daisy!«, Jack Cole szerelmes éneke »Jack Cole's love song«). A vándorlásnak ez a felgyorsult változata, újra azt tapasztaljuk, hogy a térkép szingularitását ill. a hozzá kapcsolódó élmények elbeszélhetetlenségét csökkenti-csorbítja, és ezzel a vándorlás szcénáját is egy olyan üres szcénává teszi, amelyben egyedül a beszélő tevékenysége az, amely karakterizálhatja azt. Ez a fajta (ill. az előző részben tárgyalt) üresség felveti annak a lehetőségét, hogy az olvasást is integráljuk a szcénába, gazdagítva ezzel a jelentésességet. Azonban a beszélőt olvasói transzcendálják, így a vershez képet internális és externális terek öszszekapcsolása egy olyan heterológiát eredményezhet, amelyben nem leszünk képesek a jelentések származását szétválasztani. Beszélő és olvasó heterodimenzionalitása azonban hasznos szempont lehet akkor, ha az érdekel bennünket, hogy ennek következményeit (az értelmező szcéna általános, absztrakt jellegéből adódó ürességet) hogyan korrigálhatnánk. És ezen a ponton léptethető be a derridai eljárás. Derrida a nevek szemiózisidegen jellegét abban oldja fel, hogy csak a név nyelvi alakját (a francia nyelvből adódó fonetikai kétértelműségek segítségével) használja, és a hozzá kapcsolódó, konvenció által rögzített illuzórikus (szerzői) egyéniséget nem. Ilyen pl. a Hegel és a sas kérdése, amelyet Riffatere említett tanulmányában a mallarmé-i hattyú/ma hipertextusra való tekintettel magyaráz. De valójában nem az a kérdés, hogy milyen jelentést rejt el Derrida ebben a szövegben, hanem hogy a
