Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Csalog Zsolt
70 Új Dunatáj 1997. szeptember Azért, mert századunk történelmének fősodrába belevetett kisember lét-küzdelmét, értékteremtő munkáját, apró örömeit, tengernyi bánatát kifejezni képes eszközként használta Csalog Zsolt, azaz: lényegítette munkamódszerből (bár utánozható, mégis összetéveszthetetlenül egyéni) stílusává a néprajzi, a szociológiai adatfelvétel tartalmi és formai hozadékát. Jól tudván erről az „eszközről”, hogy nemcsak a szóbeliségben születő, az elbeszélő és alkalmi beszélgetőtársa „véletlen” találkozásakor megismételhetetlenül egyszeri módon rögzített (ezért: ha folklórszöveg is, improvizatív, tehát esetleges), az élettényekből és az ön-értelmező reflexiókból műegésszé szövődött élettörténetnek, hanem a sunyi, a félős, az öntudatos elhallgatásoknak is, sőt az ön-kisebbítő vagy az elbeszélő ént hőssé magasztosító apró-hazugságoknak is megvan a jelentése minden szövegben. És azért is, mert ezekben az apróbb-nagyobb emberi történetekben, a tanúságtevő történetmondásokban a „nagy-történelem” elhallgatott, ideológiai-politikai megfontolások, ravaszkodások és indulatok által meghamisított tényeit-tendenciáit látványosan cáfoló adalékokat - azaz: az ottlét, a megszenvedett tapasztalás hitelesítette dokumentumokat - keresett megszállottan, s mutatott fel újra meg újra szépírói műformaként. „Kordokumentátornak”, ha úgy tetszik: történésznek és/vagy szociológusnak láttatta tehát magát; annak árán is, hogy a szenvedélyesen az igazságot, a kendőzetlen valóságot kereső „dokumentátor” hovatovább elfedte az írót. (Aki - ne feledjük! - ha akarta, tudta a „magnóhitelességet” is imitálni...) Olvasói mintha túlságosan is hittek volna, hinnének a csak-dokumentátor szerepnek. Amikor annak idején szilenciumra ítéltetett, a hatalom azt állította, hogy a munkásosztály, melynek álorcájában megszólal, „nem ilyen” - tehát az író nem-munkást beszéltet a munkások nevében. Azokat pedig, akik inkább hittek (bár nem ismerték) ezeknek a melósoknak, mint a hatalomnak, a „talált anyag”: a hiteles dokumentum érdekelte jobban, mint annak írói megformálója. Aki titkon mindig azt remélte, hogy parasztjainak, munkásainak, cigányainak az éppen aktuális politika lózungjait megkérdőjelező, kifigurázó, pőrére vetkőztető szókimondása nemcsak az itt és most kimondhatatlan miatt korjellemző. Azért inkább, mert a nyelvi esetlegességben botorkáló, s mégis tévedhetetlenül pontos szavak, a folklórcsiszolta és egyéni lelemény szentenciák sz emberként létezés 20. századi útjait és útvesztőit tapogatják végig. így mutatván meg az utánunk jövőknek, hogy az erkölcsös és az erkölcstelen között az emberhez méltó életből kirekesztettek, a vegetálásra kényszerítettek is választani szoktak - s jobban választanak, mint azok, akik erkölcsről papolnak nekik. Élt közöttünk egy író!
