Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - SZEMLE,KRITIKA
Szemle 73 da a jelentéskonfiguráció (tervezhetetlen irányú) kimozdítására Kukorelly Endre költészetében In: Az újraértett hagyomány. Szerk. Keresztury Tibor, Mészáros Sándor, Szirák Péter. Debrecen, 1996. 202-220. kül. 216-217.) - a lírai én egységes konfigurációjának kiépíthetősége ellen hatnak a szövegek retorikai stratégiái, addig itt már az előszó is az én (igaz, a fogalom azért zárójelbe tétetett) kitüntetettségét hangsúlyozza: „A program úgyis eléggé szigorú - noha talán vidám is -, mert a program épp az az [én], aki játszik, kiválaszt és elhagy. Aztán más dolgokat választ, és mást hagy el.” (5.). Ez pedig arra is figyelmeztet, hogy ebben a kötetben - túl az értekező próza műfaji keretein - működik egy másféle rendezőelv is: egy lappangó önéletrajziság rajzolódik ki, valamiféleképpen az emlékezés kihagyásos, kiemeléses működését követve. Hiszen az írások egy része immáron halott barátok fölidézését végzi el (Csengey Dénes, Hekerle László, Erdély Miklós), ez pedig mindig a találkozások néhány hangsúlyos mozzanatára épül rá, ráadásul úgy, hogy a fölidéző én a halál tényével is számot kíván vetni. Ám a személyes kapcsolat kezdete máshol is kiindulópont lesz, hiszen Márton László, Tasnády Attila - vagy a képzőművészek közül pl. Roskó Gábor, Perneczky Géza - esetében is a személyiségen keresztül kíván képet adni a szerző magáról a művészi formátumról; ez egyrészt természetesen az anekdotikusság lehetőségét szabadítja föl, másrészt azonban természetszerűleg minden ilyen esetben a személyközti viszonyok, a fölidéző én és a fölidézett alak feszültsége rajzolódik ki. Vagyis az irodalomban való lét így egyszerre mutatkozik szövegek általi közvetítettségűnek és ugyanakkor egy sajátos kapcsolatrendszert jelentő, emberi viszonyrendnek: olyan közegnek, amely valamiféleképpen az otthonosságot jelentheti. Van tehát itt valamiféle burkolt szellemi önéletrajz is: a világot maga körül elrendezni képes én története a neki fontos események, személyek, művek számbavétele során mutatkozik meg - noha persze ez a műveletsor bevallottan elfogult és önkényes. Kukorelly irodalomszemléletének sajátosságai igen látványosan az irodalomtörténeti távlatot igénylő megközelítésekből rajzolódnak ki. Amikor a szerző Csokonairól, Vörösmartyról, Aranyról, Mikszáthról vagy más klasszikusokról nyilatkozik, következetes szövegértelmező metódust alkalmaz. Módszere alapvetően nem történeti-poétikai jellegű (szemben mondjuk Márton László kiváló tanulmányaival), bár nem nélkülözi a hermeneutikai tudatosságot sem: hangsúlyozottan egy kánonikus képpel szemben fogalmaz, amit jól jelez pl. Vörösmartynak a szoborral és a cukrászdával való azonosítása vagy azoknak a közhelyeknek a felsorakoztatása, amelyek Csokonairól ismeretesek. Ezekhez képest Kukorelly egy jelen idejű olvasási aktust képvisel, amely a befogadás állapotát mint eleven élményt igyekszik tükröztetni. Valóban inkább tükröztetni, mint leírni: hiszen ezeknek az íróknak a fölszabadító újraolvasása demonstráltatik, ám anélkül, hogy ennek tore-
