Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Solymár Imre: A kakasdi sváb bábaasszony szakmai és etnikai identitása
62 Új Dunatáj 1996. április Hat osztály és három év ismétlőiskola után a szülők által ösztönzött foglalkozásválasztás nem sikerült. Édesanyja boltos volt, de a kis Amrit nem tudta befogni. Próbálták máshová boltosinasnak adni, ám Bonyhádról is úgy jött haza: inkább a kútba ugrik! Ekkor bevonták az otthoni munkába, idővel öt-hat anyakocát bíztak rá. Egy idő múlva híre kelt a szomszédságban, milyen ügyesen bánik az állatokkal, hogy gondozza, tartja, gyógyítja azokat. Édesapja annak idején dr. Benedekjános bonyhádi orvossal járt egy osztályba a gimnáziumban. Egyszer vendégségben volt náluk. A végén korholva szólt: „Te Ádám! Ezt nem csinálod jól! A két fiad tanult, és ez az Amri nem tanul mást, csak disznót ganyézni!” - Hát mihez lenne kedve? - hangzott el a kérdés. - Amri minden meggondolás nélkül, egy lendülettel rávágta: „Jani bácsi! Tanulnék de nem irodakukacnak. Olyat, ahol valami vér van.” Éppen híre járt, hogy menni szándékozik a kakasdi bába. Legyen az Amri bába, ott „van vér”. Tizennyolc éves múlt. Úgy képzelte, elmegy és hat hét múlva jön is vissza - okleveles bábaként. Remegve készült rá. Előre kapott magyar és német szülészeti könyveket. Anyja tiltotta, hát elbújva olvasta a mellékhelyiségben, a padláson. A tanulás során két városba került el, Szekszárdra és Pécsre, ám mindkét helyen megőrizte etnikai és társadalmi identitását. A városi léttel való találkozás semmiféle komplexust nem okozott nála. Ma is úgy emlékezik: „Én a legboldogabb időmet Pécsett találtam, meg Szekszárdon.” Pécsett a műtőbe került. Valószínű, hogy a „szorgalmas sváb” pozitív diszkrimináció is segítette gyors és sikeres kiválasztódását. így emlékezik: „Megkérdezték tőlünk: Ki dolgozott már kórházban? - Mindenki. - Ki dolgozott már műtőben? - Néhányan jelentkeztünk. Elsőnek engem választottak ki, pedig tiszta sváb ruhában álltam ott. Voltunk heten. Most itt ülök svábruhában, gondoltam, és még magyarul se tudok. És mégis engem választanak elsőnek.” A sváb parasztruhát - mely egyúttal etnikai szimbólumként is funkcionált - kimenő, ünnepi viseletként továbbra is hordta. Minden második héten három órácskányira szabad volt. Ekkor litániára ment, parasztruhában. Kedves emléke mikor Edit, a professzor titkárnője báli jelmezül kölcsönkérte tőle. - Ezenközben tanult szakmája szimbolikus kereteivel is azonosult. Fél évszázaddal később így mondja: „Ha én látom valahol a régi kórházi ruhát - újságban, képen -, akkor mindig fáj a szívem.” A szakirodalomban gyakran szereplő, városba került falusi identitás-zavarának esetünkben nyoma sincs. A sváblány-bábajelölt-mütőaszisztens nem akar „városi” lenni. Kapcsolatot is a falubélijeivel tart, tudja, melyik kakasdi fiatal van éppen Pécsett. Kakasdról hozott értékrendje városi élete kereteibe való beépülését szépen példázza időskori visszaemlékezése a pécsi záró-bankettre: „Mikor a bankettünk volt, mindent befizettem, de a 43 közül egyedül én nem mentem oda. Halat meg
