Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Ágh László: Megbocsátható-e a bűn?
Ágh László • Megbocsátható-e a bűn? 29 nek. Hozzátartozik a manzárdszobához, s ahhoz is, ami ott történt. „Iduska úgy vélte, hogy a szél nyomja le a havat a manzárd meredek tetejéről a rózsaágyásra...” (80) A hó elborítja a várost, mint egy átlátszó takaró, véglegesít, felkavarodik a holdfényben, a város pedig „elfészkelődik” (70) alatta. Ebben a metaforikus igében a mozgó mozdulatlanság nyilvánul meg, van benne nyugalom és harmónia, ha elképzeljük a kulcsfontosságú 19. fejezet képeit, ugyanakkor felfedezhető itt egy hallatlanul erőteljes feszültség is, („Sürgős és kései útja lehetett valakinek.”) hiszen odabent, a hidegtől és hótól védett házban már megtörténni készül, aminek meg kell történnie. A regény szereplői is személyiségükben vagy cselekedeteikben hordoznak bizonyos motívumokat, melyek kisebb-nagyobb mértékben hatással vannak kérdéseinkre is. A mellékszereplőkkel természetesen egyszerűbb a helyzet. A gyerekek kedvesek, vidámak, mint a gyerekek általában, de bennük is vannak különös vonások. A kis Ágota „másképp radikális lélek” (6), mint az anyja, karácsonykor kárörvendően nevet az ablakot súroló havas faágra. „Nem kapsz a melegből, nem kapsz!” (56) Az ő „bűne” még apróság, csak a káröröm, de nagyobb testvére, Gergely már titkolózik, hazudik, messze kószál hazulról és olyanokat lát, amit nem lenne szabad. (41-43) Iduska néni és az öreg esetében (érdekes, hogy az írnokon kívül még neki sincs neve) egy kicsit más a helyzet. Iduska néni esetében a politikai jellegű interpretációra nyílik halvány lehetőség, (Hangos-puszta, bújkálás Somogybán, B-listázások, stb.) Az öreg pedig a vízállásjelentéseivel, árvizeivel és a harangozás említésével a büntetésre utal és a nem felejtésre. • Mária maga a titok. „Összehasonlíthatatlanul” (8) szebb, mint a testvére, úgy fekszik, ahogy a halott nő, akinek a képét fel is gombostűzi a falra, „...egyetlen halottat szeret, és magát sem ismeri.” (50), ahogy az írnok mondja, Mária halott vőlegényére utalva, karácsonykor „közlékeny és jókedvű”, hajába friss rózsát tűz. Ő a bűn szűzies - erre utal a neve is - tárgya, a mindig jelenlévő kísértés. Személye teljességgel összekapcsolódik a kereszt motívumával, valamint a kereszténységgel és a karácsonnyal. Anita művész, ki akarja fejezni magát, de inkább „fest”, mint ír, vagy beszél. A beszéd nehezebb. „Minden hallgatásnak át kell esnie először a röfögés komédiáján, mielőtt megszólalna.” (17) Az írnok is csak a „nevében” ír, amúgy lélektelen munkát végez a bíróságon, nagy aktakupacok között. Talán mindketten valami mást akarnak, kimondani valamit, tenni valamit. A kapcsolatuk kezd egy kicsit „havas” lenni, de igazi házaspárként végül - a súlyos bűn ellenére - mégis „egymásra találnak”. Az írnok névtelenségére nehéz magyarázatot találni, kereshetnénk azonosságot az íróval, de ez láthatóan nem járható út, valószínűbb inkább az, hogy ezzel még inkább átlagember volta hangsúlyozódik. Különböző ügyekkel, gyilkosságokkal, perekkel foglalkozik, talán a saját perével is. Névtelen marad, ahogy a soha
