Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 4. szám - „Íme, hát megleltem hazámat"... (József Attila, a kutatás problémáiról)
8 Új Dunatáj 1996. december jék, hogy valamiféle frenetikus lelkesedéssel vetettük rá magunkat a kéziratokra. Rengeteget töprengtünk azon, közzétegyük-e ezeket az írásokat vagy sem, és ha igen, hogyan? Az egyik megfontolás, ami a feladat végrehajtására ösztönzött, az volt, hogy a Szabad ötletek jegyzéke már korábban megjelent az Arcanumban, egy kanadai magyar nyelvű folyóiratban, hajmeresztő hibákkal. Ezen kívül ismeretes, hogy gépiratos formában, teljesen eltorzított szöveggel város- és országszerte terjesztették értelmiségi körökben. Továbbá Beatrix Töttőssy fordításában napvilágot látott olasz nyelven. Nos, nem akartuk, hogy szuahéli nyelven is megjelenjen és Magyarországon csak utána lásson napvilágot. Ha pedig ez a sorsa, akkor legjobb, ha kísérő tanulmányokkal, alapos jegyzetekkel és egy kritikai kiadás precizitásával bocsájtjuk az olvasó közönség rendelkezésére, nem pedig hibásan, magyarázatok nélkül és kétes szenzáció gyanánt. A kiadvány sorsa meglehetősen hányatott volt. 1988-ban fogtunk hozzá a munkához, három kiadónál járt a kézirat, végül a Balassi Kiadó közreműködésének köszönhetően jelent meg 1992-ben. Közben feljelentettek bennünket a vállalkozásunkért, rendeztek egy nyilvános vitát a Kossuth Klubban, amelynek tárgya az volt, hogy szabad-e publikálni ilyen jellegű írásokat vagy sem, foglalkozott a kérdéssel a TV, a Rádió, és a végén még alapos erkölcsi leckéztetésben is részesültünk, mert - úgymond - plágiumot követtünk el, amikor végre, nagy késéssel nyomdafestéket láthatott a kiadvány. Az a körülmény intett óvatosságra bennünket, hogy nagyon jól tudjuk, hogy a magyar közvélemény prűdebb, idegesebben reagál az ilyen szövegekre, mint egy sor tőlünk nyugatra fekvő ország közönsége. Franciaországban Antonin Artaudnak például publikálták az elmegyógyintézetben írott kéziratos füzeteit. Én magam olvastam egy szaklapban (igaz, a páciensek nevének megjelölése nélkül) skizofréniában szenvedő betegek kezelés alatt magnetofonra fölvett szövegeit. Egyébként a kötet fogadtatása bennünket igazolt. Semmiféle botrányt nem okozott a megjelenése, és József Attila megítélésében sem okozott semmiféle törést. A kérdés megítélésekor fontos felmérni, van-e szakmai haszna az effajta szövegek nyilvánosság elé bocsájtásának. Erre nézve személyes tapasztalattal is rendelkezem. írtam egy hosszú elemzést A Dunánál című versről az Irodalomtörténeti Közlemények 1994. 5-6. számába, amely néhány hónapos késéssel most jelent meg. Tudnivaló, hogy a költemény születése pontosan egybeesik a Szabad ötletek jegyzéke, a Sárgahajúak szövetsége, az Átmentem a Párisiba című szövegek megírásával. A két szövegtípus összevetése révén igen fontos következetetések levonására adódik lehetőség, olyanokra, amelyekhez soha nem jutottam volna el, ha az összehasonlításra nincs meg a lehetőségem, ha nem idézhetem az analitikus írások kényes részleteit.
