Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Hargitai József: Rónai József: Mint cseppben a tenger
Szemle 85 RÓNAI BÉLA: MINT CSEPPBEN A TENGER Ismét egy jelentős művel lett gazdagabb a háborús emlékirodalom. Jó érzékkel ismerte fel a Baranya Megyei Könyvtár a kiváló nyelvészprofesszor, Rónai Béla kéziratanyagának értékeit, és adta ki könyvként a Pannónia Könyvek sorozatban. A szerző az 1944 tavaszán az Érsekújvárra szervezett magyar katonaságnak, a népi értelmiségből verbuvált karpaszományos ezrednek és a hozzájuk besorozott magyar leventéknek nyugatra hurcolását, fogságba esését tárgyalja, bemutatva hadifogságuk borzalmait, egy részük haza kerülését, a háború poklából való megmenekülését. „Emlékezni és emlékeztetni!” — írja könyve mottójául a szerző. „Mint cseppben a tenger — folytatja az Előszóban —, úgy tükröződhet egyetlen ember életében százezrek, milliók sorsa... Azoknak az eseményeknek az emlékezet korlátáival számoló följegyzésére vállalkoztam, amelyeknek szenvedő részese voltam... Vezérlő elvem az volt, hogy szépítés, torzítás nélkül adjam tovább azt, amit sok ezer magyarral együtt átéltem, s csodával határos módon megmaradtam tanúságtevőnek.” A könyv egyik kiváló történész lektorának, Szita Lászlónak a szerző kéziratanyagáról írt szakmai véleményéből hadd idézzek néhány sót: „Rónai Béla műve azért érdemel megkülömböztetett figyelmet, mert megénekelte a megnevezhetetleneket. Azokat a gyerekembereket, egyszerű fiatal katonákat, akiknek szinte halvány fogalmuk sem volt koruk véres valóságáról. Nem véletlen, hogy alig tudtak alkalmazkodni a háború megpróbáltatásaihoz. Mondhatnánk, rosszuk reagáltak rá. A szerző munkája megrendítő emlék a huszonévesek, tartalékosok kálváriájáról.” Nagyon lényegesnek tartom a Rónai Béla művén végigvonuló tárgyilagosságot, objektivitást, s az általuk megalapozott hitelességet. Ez azonban nem hideg tényszerűséget jelent, amely kizárná az emberi szenvedélyt, azt a tiszta, nemes emberi szenvedélyt, amely érzékelhető az egész könyvben, és amely sorait átmelegíti, írói törekvéseit egyértelművé, nemessé teszi: hatalmas tapasztalati anyagán alapuló mondanivalójával inteni és figyelmeztetni a jelent és az utókort, hogy okuljon és tanuljon a múltból. Ez a pozitív emóció számtalan szállal hálózza be az írói élményanyagot, s teszi humánussá ezt a jelentős művet. A szerzői visszaemlékezés lávája alatt végig ott munkál ez a nemes emberi szenvedély, ez a pozitív alkotói érzelem, de nem sisteregve, csak csendesen, és sehol sem érzi az olvasó a veszélyét annak, hogy vulkanikus erővel a felszínre törjön. Az idő által bölccsé érlelt ember és megbocsátó hajlandóságúvá nemesedett alkotói szándék ássa itt elő az írói emlékezet lávája alól az emlékképeket. Művének minden szívdobbanásán érezzük, hogy mekkora erővel küzd az indulat ellen. Tudja, hogy az indulat arcnélküli és veszedelmes. Mi lett volna, ha elszabadul, és úrrá lesz művén?! Az indulatoknak azonban még a nyomát sem fedezhetjük fel könyvében. Ezért nem vigasztalásul, hanem
