Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Ágh László: Megbocsátható-e a bűn?
22 Új Dunatáj 1996. április ek, s a regény tele van képekkel, melyek fontosak lehetnek az interpretátor számára, nyilvánvaló, hogy arra gondolunk, Mészöly le tudta írni ezeket a képeket. A képleírás kérdésének e profán evidenciáján kívül azonban tekintettel kell lennünk arra is, hogy az irodalommal foglalkozó, az irodalomról beszélő mindig szükségesnek érzi, hogy ne csak azt mondja, jó, szép, kifejező az adott regény, vagy vers, hanem arra is megkíséreljen fogalmilag rögzített megállapításokat tenni, miért olyan. A képleírás kérdését tehát nem intézhetjük el ilyen könnyen. Mielőtt részletesebben vizsgálnánk meg a regény képeit és egyéb vizuális jellemvonásait, előre kell bocsátanunk bizonyos előfeltevéseket, vagy inkább előítéleteket13, melyek nélkül interpretációs kérdéseink agyaglábakra építkeznének. Világosan meg kell jelölnünk, hogy a képek és szövegek viszonyát tekintve mely szellemtörténeti álláspont áll hozzánk legközelebb, ha úgy tetszik, melyik oldalon állunk. Kép és nyelv viszonyát szemügyre véve először is nyilvánvaló, hogy a szöveg primátusának képzetétől nehéz lesz szabadulnunk, hiszen ha nem így lenne, akkor meg is festhettük volna a Megbocsátás interpretációját. Ha segítségül hívjuk a hermeneutikát, - ügyelve persze arra, nehogy egyedül üdvözítő elméletet lássunk benne - eljuthatunk oda, hogy kép és nyelv viszonyára vonatkozó előítéletekkel terhelt elképzeléseinket revideálva feltegyük, hogy interpretációnk szempontjából a fentebb körvonalazott kérdés, továbbá a képleírás lehetségessége14, illetve egyáltalán a képiség kérdése15 „megválaszolt” legyen. A hermeneutika tehát egy bizonyos értelemben16 a szöveg mögötti képet tekintve is az „értelmezés” útját jelölheti ki annyiban, hogy a kép ontológiájának kérdését mellőzi17, helyette a kép mögött lapuló, s igen könnyen rekonstruálható szövegre helyezve hangsúlyt többet törődik a nyelv által adott lehetőségekkel.18 Nem mellőzhető tehát az a megállapítás, hogy Mészöly írása alapvetően képi, struktúráját tekintve éppúgy, mint „hagyományos” képeit nincs tehát más lehetőségünk, mint ezeken a képeken „keresztül” mélyedni el a regényben.19 13 Az egyik ilyen előítélet az, hogy a művészetnek ez a két ága olyannyita különböző, hogy nem vehető egy kalap alá. „írott vagy beszélt nyelv, mint médium, olyannyira eltér a falra akasztott képtől, hogy a rokonság keresése szinte kilátástalannak tűnik.” Gottfried Boehm: A kép hermeneutikájához, Athenaeum, 1993,1,4. 89. p. ford. Eifert Anna. 14 Minden művészettörténeti gondolkodás alapfeltétele, „hogy a kép »nyelvileg leképezhető«, vagyis a szóval helyettesíthető.” uo. 90. p. 15 „A képnek a nyelvre való fordíthatósága azon alapul, hogy magában a nyelvben is véghezvihető ez a képiségre történő visszafordítás. Mindkét médium lefordításának közös alapja - amelyről azt állítottuk, hogy minden interpretációnak át kell ültetnie - maga a képiség struktúrája, amely az embernek a megismerhető környezettől való elválaszthatatlanságát, a lélek és a lét ősi beidegződését sematizálja.” uo. 109. p. 16 A hermeneutikai diskurzus a képet, mint a szöveg metaforáját tekintve eredményes lehet. Lásd még ehhez PaulRicoeur: Metafora ésfilozófia-diskurzus című írását, in. Szöveg és interpretáció, Cserépfalvi, 1991. ford. Gyimesi Tímea. 17 A kép ontológiájának kérdését Boehm a lét és jelenség a képben meglévő szétválaszthatatlanságával magyarázza, („...átmenettel van dolgunk, amely mindent, ami a képben »létezik«, jelenséggé változtat...” A 14. jegyzetben idézett mű, 93. p.) és megállapítja, hogy a kép „létéről” beszélni értelmetlen. 18 „A kép hermeneutikájának eredete ott található, ahol a szem képi élménye a nyelv közegébe megy át” Boehm, 87. p. 19 Ezt Balassa Péter is fontosnak tartotta, bár talán más okból. vö. a 7. jegyzettel.
