Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Gacsályi József: "Lapozz fel engem és leszek"
62 Új Dunatá; 1996. június sában. A szerepek sokasága és különbözősége, allegóriává emelkedésük históriája, a velük való azonosulás módja, mélysége mind-mind átgondolásra váró és a legbonyolultabbak közé tartozó téma. Az ismert maszkok, figurák mind itt sorakoznak az összegyűjtött versek lapjain, s mostan látszik igazán, hány nagy szellem kísértésében élte meg sorsát Baka István. Vörösmarty és Caspar Hauser, Ady és Yorick, Liszt Ferenc és Háry János: egymással összevethetetlen alakok; de csak annyira, mint Sztyepán Pehotnij és Baka István, akit láttunk magába zárkózottan ülni és hallottunk órákon át beszélni - felszabadultan - önmagáról, aki képes volt a szekszárdi szülői házban napokon át elzárkózva fordításokat készíteni, s aki annyira tudott örülni valamely éppen befejezett költeményének, hogy még abban az órában a papírt lobogtatva rohant megmutatni azt. A tétel megfordítható: Trisztán, Thészeusz és Philoktétész vált Baka Istvánná, amiképp Yorick tarthatta kezében Hamlet koponyáját. „Én orosz verseket írok. Baka István egy elviselhetetlen kor Oroszországában, lapuláshoz és forrongáshoz szokott emberek között töltötte egyetemi napjainak egy részét. Pontosabban abban a Szovjetunióban, ahol a hangos beszéd körültekintésre késztette a megnyilatkozót, s ahol az atrocitások mindennaposak voltak. Ám ha igazságosak akarunk lenni, azt kell mondjuk, hogy a költő igen keveset tudott még a valódi állapotokról, mikor már az orosz irodalom irányába fordult, megismerve annak klasszikus értékeit. Amint kapcsolatba került az orosz értelmiséggel és a diktatúra átszűrt, nyomasztó valóságával, az orosz kultúrának olyan rétegei tárultak föl előtte, amelyekről itthon nem beszélt senki. Azon a napon értettem meg Baka István orosz gondolkodással való teljes azonosulását, amikor nálam járt Szosznorával, a zseniális tehetségű költővel. Megnéztem, elolvastam a fordításokat, rácsodálkoztam a Szosznora-versekre. Én láttam a költőt, aki azokban az időkben már emberi roncs volt: a fizikai bántalmazások és az élet ellehetetlenülésének áldozata. Oroszországban tehát a jelképes beszédnek, az elhallgatásnak hagyománya, a metaforának és a szinonimának becsülete van. Baka Istvánt azonban nem csupán a vázolt problémák közelítették az orosz vershez, hanem a kézbe kapott, alig vagy egyáltalán nem ismert - valójában kiváló - költők kötetei, s a fordításkor felismert új lehetőségek is. A másfajta verselés, a kötött beszéd idegenből átemelt formái, amelyek magyarrá változtathatók, elindították azon az úton, amelynek végén egygyé vált Sztyepán Pehotnij és Baka István. A Farkasok órája című kötetének egyik recenzense például föl sem fedezte, hogy a Pehotnij-versek nem műfordítások.
