Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Zalán Tibor: Baka István, kortársunk
40 Új Dunatáj 1996. június nézve, néha csak egy-egy gesztus választott el egymástól bennünket, és elsősorban attól, hogy megölelje valamelyikünk a másikat, és bevallja, hogy nagyon árva, hogy nagyon hiányzanak az együtt eltöltött órák, a teák, a közösen megbámult lányok okozta cinkos borzongások. Büszkeség volt-e, vagy gyávaság, ma már tisztázhatatlan. De elmaradtak ezek az egyetlen gesztusok, s elválásainkban a szomorúságon kívül mindig volt valami nyugtalanító, valami zavaros, valami megoldatlan, valami tisztázatlan, valami, ami a veszteségérzetre hasonlít leginkább. Úgy nézett ki, végképp el fogjuk veszíteni egymást. A fiatalok elfordultak tőle, magányosan ballagott a szegedi utcákon. Nem rád haragszom, mondogatta, henem a követőidre, akik tönkreteszik a nyelvet, mert veled szemben, nem ismerik azt, ők roncsolnak, nem kísérleteznek, egyszerűen fogalmuk sincs, hogyan lehet leírni egy normális verssort, plagizálnak téged, te meg hagyod, mert tetszik ez a szerep, mondogatta indulatosan. Pedig rám haragudott. S nekem igazán fel sem tűnt, hogy a sör mellé már elmaradhatatlanul odakerült asztalunkra a vodka is. Amikor megkaptam a Gravesdíjat, gratulált, de hozzátette, ezek szeretnek téged, engem meg utálnak, szerencséd van. Később megkapta ő is, akkor meg csak annyit mondott, neki kellett volna előbb megkapnia. Amikor József Attila-díjas lettem, csak hümmögött. Amikor később megkapta ő is, s gratuláltam hozzá, csak annyit mondott megint, neki kellett volna előbb kapnia. S ebben valószínűleg igaza volt, de az ember nem döntheti el, mikor kap díjat, s milyen díjat kell, lehet kapnia. Amikor, valamikor a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején visszavonultam az irodalmi nyüzsgésből, és sorban és látványosan fordultak el tőlem a körülöttem lévők, tagadtak meg a követőim és felfedezettjeim, Baka Pista együttérző volt. Az kellett legyen, hiszen érezte, ugyanazt élem át, amit ő annak idején. Jönnek a fiatalok, pártfogásodba veszed őket, megteszel mindent, hogy sikerüljön betörniük az irodalomba, s arra biztatod őket, hogy válasszanak maguknak önálló utat, hiszen te nem akarsz, vagy nem vagy képes sokáig a mentoruk lenni. És ők választanak, s hirtelen azt veszik észre, hogy éppen te vagy az elébük tornyosuló akadály, te, aki addig követendő példa voltál számukra. És az új útra, az új irodalmi terepekre már nem hívnak, nem visznek magukkal, új szövetségesekre találnak, akikkel akár ellened is megharcolnak. Beigazolódik a közmondás: az adós mindig a hitelezője halálát kívánja. Ráadásul Bakának ebben az időben lódult meg a szekere. Vannak, akik hajlamosak ebbe belemagyarázni, hogy a halálosan beteg emberrel való szolidaritás az oka a váratlan felívelésnek. Ez így, gondolom, nem igaz. A felívelésnek az az oka, hogy az évtizedes avantgarde és posztmodern divat és mozgás után a költészet ismét a klasszicizáltabb szövegkezelést preferálja. Ráadásul a halál közelítése, majd közelsége áthangolta a Baka-költészetet, s valami olyan sötét lobogásba
