Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Laczkó András: Fodor András és Fonyód
ben az érthetetlen csodálkozást, miért nem lehet „e jelenés” köznapi, egyszerű, megszokott, miért „váratlan”,,furcsa”, „nem evilági” (A várostól az expresszvonatig). A törést emberi viszonylatban az őszinteség hiánya okozza. Azokért érez sajnálatot, „akiket egyszer” megszeretett. Ahogy a gyerekkori virágok illatát, úgy hordozza magában a rosszat, tudva azt, hogy „nem szabad haragudni” az „elszánt visszatronfolókra” (Nehéz), mert náluk súlyosabb gond a közöny: „A jólfelöltözött közöny/úgy lépett átfölötted, /mint romló tetemek között/ pergő lovak patája” (Örök Babylon, Különbözés). Ezt indokolja, hogy a művészsors lehetőségeivel többször szembenéz. ír Sztravinszkijról, aki úgy élt, hogy mindent elért, s az „ingatag időben ’’ott csendül a továbbélés igazi mércéje: a mű; aztán Egry Józsefről, aki alkotásaival törődött csak, s halála után „mégis megfogant" a fejekben tanítása. írt még Csokonairól, Petőfiről (A garabonciás). De ezeket a verseket nem úgy kell olvasni, mintha a művészsorsokban Fodor példát, önmaga számára elérendő célt fogalmazott volna meg, nem merevíti, hanem belső ösztönző erővé teszi a sorsok tanulságát: „Amíghát élni méltó, / itt lakik bennünk, bennem, / mindennek, ami nincs, / mi konok-lehetetlen, / nekifeszíti ádáz kos fejét”- mondja Petőfi című versében. Ahajlíthatatlan belső erő megértésébe figyelemmel kell lenni a szerelmi versekre is (A fogoly méze, Kék ing, Köszöntő), amelyekben az érzelmi hátország tárul fel. A meditáció, a dolgok, jelenségek értelmezése költői módszere, amellett gyakori leírás, egy-egy felbukkanó emlékkép kiterítése, sőt, van példa a szimultanizmus alkalmazására is. (A bábu vére). De a formai megoldásoknál lényegesebb a megújuló hit a továbbélés szükségszerűségében. Hajnali,félálom” és az esti szótalan sötétű,,fekete álom” között feszül a kötet íve. A költő - minden csalódás, sérelem, a múlandóság kísértése ellenére - reménnyel néz a jövő időre. Jól tudja, a jelen fogságából lehetetlen a szabadulás, reményét ebben a helyzetben az táplálja, hogy így is mondhatja, amit mondania kell. Fodor szét tudja feszíteni önnön kételyeinek rácsát, képes ledönteni a sérelmek tornyát, legyőzni a csalódások fájdalmát, s szép - helyenként lassú, máshol iramló, az élőbeszéd könnyedségét kitűnően követő - verssorokban tesz hitet - közösséghez tartozás mellett: Nem én lettem különb, nem! Törvénye változott. Ti jöttetek hozzám közel, kik elkerültetek. Ti, kik testvéretekké sosem fogadtatok, mostantól bármi étjen, feleltek értem is. A Kőnyomat újabb erőteljes összegzése a költő szemlélet- és gondolkodásmódjának. Bizonyságát adja legelőbb annak, hogy lírikus világgal szembeni magatartása alapvetően változatlan, itt is vállalja a kőnyomat hitelével, ami reá méretett. Változott viszont a környezet, a tér és az idő, s függvényükként a lehetőségek. Egyre szűkül a választás tere, amiben az embernek lépni, cselekedni lehet, s nehezül maga a lépés is, amikor elvesztett barátok, pályatársak útján kell tovább menni. Ezzel az erőteljes versével több rétegű korjelenségre tapintott rá Fodor. Az egyik, hogy megfigyelései szerint a küzdők, az értékek hordozói dőlnek ki leginkább a sorból, s hiányuk valami okból mégse lesz kiáltó. Hiszen ők maguk is úgy érezték, hogy jobb a termékekeny magány, mint a sikertelenség. A másik: a félreállítás legtöbbször igazolódik, mert az egyedüllét köreire húzódóknak és a végleg távozóknak „nem kell/megérniük miként lesz a világ még sivárabb. ” S ez még mindig nem elég, a költőnek még van hozzátenni valója, mert a jövő, az utódok szemszögéből is megkísérli korunk jellemzését. Kérdés, hogy ők is nosztalgiával néznek majd vissza jelenükre? Vágyakozva a betonsztráda melletti szénaillatra, vagy jelenkorunk, napjaink otthonosságára? Állítások és kérdések és kételyek hullámzanak végig művén. Jelezvén, 58
