Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám - Csűrös Miklós: Vázlat Rónay Györgyről

kulcsát, a személyiség és megörökítése fontosságának tudatát, azt a goethe-i teljességigényt fedve föl, amely folyamatos megfigyelés, értelmezés és ábrázolás révén a személyes élet egészét és részleteit egyaránt emberileg jelentőssé, értékessé, önmagán túlmutatóvá képes avatni.

Rónayt joggal tekintették már életében a magyar értekező próza, kivált az irodalmi esszé és kritika egyik klasszikusának. Műveltsége, problémalátó érzékenysége, kiváló ízlése, szabatosan szép fogalmazásmódja e műfajban olyan meggyőzően érvényesült, hogy az általa példaképként tisztelt Babitshoz való hasonlítás sem lenne hiteltelen túlzás. Nagy terve, a maga „szubjektív” magyar irodalomtörténete megírására ugyan nem maradt ideje, de anyagát több korszakmonográfiában, műfajtörténeti metszetben és tanulmányok százaiban halmozta föl, művelődésünk minden korszakáról volt eredeti mondanivalója, majd minden régi és új értékünkről önálló képe, ítélete. Emlékezetesek világirodalmi esszéi is, nagy korszak-, portré- és műértelmező tanulmányai, melyeknek legjava a műfordítással való ihletett kölcsönhatásban született. Előítéletektől mentes és megértésre törő, de határozott, szigorú kritikus volt. Lépést tartott az irodalomkutatás mindenkori új, kezdeményező irányzataival, adaptálta mindazt, amit a marxista irodalomtudomány és a különféle kritikai iskolák, elemzési elméletek és technikák fegyvertárából fölhasználhatott, épp ezért lehetett éber bírája az olyan túlzásoknak, egyoldalúságoknak, iránytévesztéseknek, amelyek az irodalmi alkotás és befogadás lényegét, valódi lelki és társadalmi funkcióját vulgarizálják vagy túlbonyolítják. Módszerét a tárgy természetéhez és a vele való személyes találkozás élményéhez szabta, „figyelmes szeretettel” közeledett választott témáihoz; egyik utolsó tanulmányírói vallomásában, a halála évében megjelent Balassitól Ady ige. kötet előszavában Marcel Arland nyomán így foglalja össze az irodalomtörténeti esszé ethoszának lényegét: „megadni a múlt íróinak azt a tiszteletet, hogy úgy tekintjük őket, mintha élő írókvolnának, és úgy foglalkozni müveikkel, mint élő írók élő alkotásaival”.

46