Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről
A könyv első fele, formailag érett, szinte tökéletes költeményekkel (Szobor és drágakő, Kettétört óda a szerelemhez), a magyar nyelvbe szerelmes, mesterien verselő költőt idézi. Jékely Zoltán egyhelyütt a költő lelkivilágát a „zsúfolt díszítésű, örökégős, cifra sírkamrás velencei barokk templomocskához”hasonlította, ámuldozván a költőtárs „belsőcsodáin”. Ugyanebben az esszéjében írja: (Dsida) „A természetben barokk díszleteket lát, áhítata mindig önszemlélő, túlfűtött, áhítatélvező áhítat, tükörbe nézés. A szerelemmel is ekképp lehetett: jó volt az általános szépítéshez, a világ átköltéséhez, kellettek az önélvező széptevések, leleményes vallomások. ” Mennyire igaza van Jékelynek! Az édes, zsongító, lágy, sokak által megkérdőjelezett muzsika valóban a bensőből fakadt: a költő áradó érzéseit vetítette ki, mintegy barokk díszletet szolgáltatva a nagy mutatványhoz, amikor régi módi, mandolinos költők hangján énekelt. Nem véletlenül kérdezte Áprily Lajos: „Téved-efülünk, ha azt érezzük, hogy e tökéletes versmuzsikát kereső Dsidának Poe volt a legmélyebben ható zenei ideálja?" A csináltságot, a magamutogató boldog szárnyalás kliséit is elfeledjük, ha fölhangzik a „pihekönnyű” zene: Szerenád Ilonkának Ami megtanulható volt, megtanulta; birtokában van rím és ritmus, hang és szó, s még bátrabb verselővé teszi az ízlés kifinomult, némelykor raffináltan kimódolt szabadsága. Mások költészetét vizsgálván ugyan észreveszi a túlcsordulás veszélyét - Olosz Lajosról úja: „Néha-néha már szinte túlérett a gyümölcs és alkoholra emlékeztető aromája van. ” -, de önmagát nem akaija fegyelmezni. Tudja - hiszen ő is papírra vetette - az axióma-erejű igazságot: „A kimondás művészeténél is nagyobb talán az elhallgatás művészete. ”, mégis majdnem mindig magával ragadja a szómámor. A beteg test hánykolódásaúa felelő boldog életörömöt helyettesítve? Melyet végig extázisbán él meg, méghozzá úgy, hogy korai - angyalokkal teletűzdelt - korszakának légiességét a gyarló ember testi örömeivel fűszerezi? A Nagycsütörtök dmű kötet, kitűnő versekben és végig magas szinten, azt rögzítette, hogy az egyetlen lehetséges út „ a mennybe vezet. ” Bár később is - posztumusz könyvének címével szólva - Angyalok citeráján játszik, és hallani a sanzont, melyet őrangyalához címez, egyre inkább a földi örömök kerítik hatalmukba. Kedvesét kiviszi a természetbe (Miért borultak le az angyalok Viola előtt), s noha az angyalok az imádott nőt „az esteledő, tág biblikus úton ”az égbe röpítik, nem a megdicsőülésre figyelünk, hanem az azt megelőző földi jókra. Földes László meglátása máig érvényes: „Az egész vers azéletöröm és az érzékiség profán dicsőítése. ” Dsida halálra készülődésében van valami megrettent áhítat; ez magyarázza érzékelését, természet és tárgy iránti fölfokozott vonzalmát. Ahogyan egy utolsó énekben, egy utolsó sétában, egy utolsó csókban próbálja elfeledni, hogy mire is készülődik, maga a minden rosszal szembeni megbocsátás. A kényszerű búcsút - hol beletörődve, hol lázongva ellene - igyekszik nem tudomásul venni. És mégis: a Kóborló délután kedves kutyámmal című nagy vers hiába visszhangozza; „Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!”, a rátelepedő alkony - megvédhetnek-e a pompás hexameterek? - lassan véglegessé teszi, ami már addig is bizonyos volt. A borzongató megvilágosodást érzékelhetjük A sötétség versében. A feketekávéba mártott kockacukor csak apropó, hogy az egyszeri látványból kibomolhassék az égbe vágyakozó, a zord erőknek engedelmeskedő ember vallomása. „így szívódik az éjszaka/beléd is, fölfelé eredve,/az éjszaka, a sír szaga!minden rostodba és eredbe, /mígnem egy lucskos, barna esten!az olvadásig itat át, /hogy édesítsd valamely isten!sötét, keserű italát. ” Az Angyalok citeráján című posztumusz kötetet nem jellemzi a feszes szerkezet. A címadó ciklust a Kóborló délután kedves kutyámmal és a Miért borultak le az angyalok Viola előtt követi. Majd a Kisebb kő kemények sorakoznak, mintegy bevezetvén a Tükör előtti számvetést, nem egyszer hangulatában erősítve az önéletrajzi ihletésű poémát. Nem árt tudatosítani: a Kisebb költemények csupán összefoglaló cím, és mint Dsida minden korszakában, ebben is található néhány figyelemreméltó vers. A Hulló hajszálak elégiája, A sötétség verse, a Húsvéti ének az üres sziklasír mellett, s nem utolsó sorban a Csokonai sírjánál a magyar líra letagadhatatlan értékei. Azzá teszi őket a lét és nem-lét közötti tündéri vívódás beszüremlése a versbe, mely mindig - legyen a téma akár az öregedés, akár a megfeszített pózában „másfélmillió zarándoknak”himnuszt éneklő, megmaradásért esdeklő magabiztosság - „a belülről látók fényességét” tükrözi. Lengyel Balázs 35
