Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről

jönnek; az elembertelenedett társadalom közönyét úgy akarják föltömi, hogy hívó szóval keresik a társat. „Emberek, halló, emberek! / Idegy érték, itt állok a kertben, / ember vagyok, két kezű, kétlábú, mint ti, /pirosszívű, vonagló életű, / azonfelül költő, aki szépeket akar írni, / sfelétek tárja karjait. ” Majd ugyanitt, a jellegzetes című és én-állapotú versben (Itt feledtek) mondja: „...tudom, hogy nem egyedül vagyok/ aföldön, él még valaki, /Jó emberek, ne hagyjatok elesni / gyöngén, reszkető innal, / átokkal piros, fiatal ajkamon - / Emberek! Emberek!”

Ha érezzük is, hogy jellegzetesen expresszionista líra ez (számtalan társa volt akkoriban), Dsidánál a kérő, szenvedő hang - kiváltképp a megnevezhetetlen fájdalommal - elvágyódással társul. A költő megértésért könyörög, erős karokért esedezik, de valahol belül úgy érzi, hogy nem lenni volna jó. Fölszívódni fűbe, virágba, s mást se tenni, csak - tőle a kép - hallgatni „a habzó, fürge csermely ezüstkövek közt zirrenő neszét. ’’Költészete ezért volt oly könnyen félreérthető. Ahol angyal csilingel, halk szellő motoz és „Pucér, pelyhedző lánykatest lubickol a szív tavában ”, ott egyre távolabb kerül a valóság - vélték és vélik lírájának ellenzői. Nem vitás, Dsida költészete elég messze esik a forradalmi indulóktól. Mondanivalója, szenvedésben fogant hite, megtört Krisztus-arca iránt mégsem lehetünk közömbösek. Azért nem, mert kitűnő költő látomásai ezek, s bármily éteri a hang, általa mindig az ember szólíttatik.

Amióta az eszét tudta, költőnek készülődött. Több száz fiatalkori verse és műfordítása bizonyítja, hogy a magyar nyelv s a rím és forma szerelmese komolyan gondolta, amit gondolt. Egy kevéssé ismert, az Erdélyi Szépmíves Céh kalendáriumában (1930) megjelent életrajzi vallomása, bár érződik a költő elhivatottsága, még a forrongó állapotról tanúskodik. „Egyetlen verseskönyvem jelent meg eddig »Leselkedő magány« címen. Ez év elején a vásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság választott tagjai sorába, pár héttel ezelőtt pedig - váratlan megtiszteltetésül - az Erdélyi Helikon meghívása esett rám. A szenvedést is megkóstoltam már, néhány évig állandóan levert voltam és szomorú. Most huszonkét éves vagyok, de napról-napra fiatalodom. Éjszakáként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és jóság missziójában. Valami lesz belőlem, de még nem tudom: mi. ”

Szemérmesen elhallgatta, amit annyiszor szertekiáltott: költő akart lenni. Nem csupán versében, de megjelenésében, öltözködésében, megnyilvánulásaiban, minden mozdulatában is. Szerette a szép verset, a szép kéziratlapot, a szép tájat, a szép nőt. Hihetetlenül törékeny lénye - Áprily Lajos valamely tájszólással a „finom testalkatú” költőt csipkehúsúnak mondta - mázsás súlyként viselte az őt megpróbáló szépség ezernyi formáját. Már-már testének elidegeníthetetlen részévé vált. Ha ez a habzsoló életimádat - erre megint csak Áprily hívja föl figyelmünket - Csokonai lázas alkatára, gyors égésére emlékeztet, azonnal érthető Dsida tragédiája: a könnyű, lágy versfutamok is próbára tették a beteg költőt, az állandó halálfélelem fölzabálta idegeit. Ő, egy nem nagyon ismert verse, a Nyitva ál! az aranykapú szerint, csak adni akart, adni. Egy modem Assisi Szent Ferenc lakozott lelkében: „ Testvéreim, / Legyetek jók és szentek! / Szeressétek a bárányokat! Szeressétek a madarakat!”

Aki a fontiek szerint élt, még nem írta meg kiemelkedő verseit, de már azok bűvkörében sistergett a drámai gyorsaságú vég felé haladó gyújtózsinór. Költőtársa és későbbi (1966-os) kötetének sajtó alá rendezője, Szemlér Ferenc Dsidát a „rövid távra berendezkedett”alkotók közé sorolja. Ama neves társaságba helyezi, amelynek tagjai villámgyors rajttal szökellnek át az első akadályokon és erődobással száguldanak a közeli célig. Miként Csokonai Vitéz Mihály, Dylan Thomas vagy a tragikusan korán elhúnyt román Nicolae Labi§. Szemlér éles szemét nyugtázva megállapíthatjuk: nem mindennapi társaság. Az értékazonosságokat nem feledvén azonban rá kell mutatni arra a szikár - két mondatban megfogalmazható - tényre is, amely Dsida Jenőt a fönt említett költőkkel rokonítja. „1907. május 17-én született Szatmárnémetiben, és 1938. június 7-én este 9 órakor halt meg Kolozsvárt. Életét súlyos szervi szívbaj árnyékolta. ”

Mindössze ennyi, és ha a tárgyszerűség riaszt is, alig tehetünk hozzá valamit. A többi már időt álló valami: költészet, mely az értő kortársak és az utókor érzékenyebb kritikusai szerint is - csoda. „Jól ismerte a világlíra klaviatúráját: hexameter, aszklepiadoszi versszak, latin középkori ritmus, terzina, stanza, szonett - egyforma tökéletességgel szólalnak meg költeményeiben. Formai igé-28