Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 3. szám - Salamon Nándor: "Művészet veszélyes csillagzat alatt" - Kállai Ernő időszerűsége

súlyozza a tisztelet helyénvalóságát „a hagyományt és újítást egybehidaló szellemi teremtőerő”-v&\ kapcsolatban. Alaposan körüljárja témáját, az összefüggések sokrétű hálóját fejti fel, hogy vizsgálódásai nyomán felcsillanjon a festő zsenije. Amikor meg leegyszerűsítésre kényszerül, akkor is roppant találó: „Picasso nyugtalanító, kalandos zsenijével szemben Braque az örök francia polgár”.

Braque-, Picasso- és Cézanne-tanulmányai már hazai lapokban jelentek meg - a II. világháború éveiben. Hazatérését követően mégis fő feladatának a modern magyar művészet, főként a festészet támogatását tekintette. Még Berlinben vetette papírra Márffy, Tihanyi és Czóbel munkásságát ismertető cikkeit, de helyzetismerete, tájékozottsága, őszintesége átsüt a sorokon. Megértőén bírál, segítőén próbálja befolyásolni az alkotókat és közönséget. Márffytól - nyilván katalógusból írt - kritikájában bátran kimondja: „ez a gyors iramú és szellemes festőiség még csak tájékán sem jár semmiféle nagyobb művészeti koncepciónak”. Kozmopolitizmust lát benne, a senkihez, sehova tartozás hiányát. „Nincs gerinces eszmevilága” - veti a festő szemére ítéletét, amely akkor a konstruktivista felfogás üdvözítő voltán nyugodott. Az 1924- ben Berlinben élő Czóbel Bélát bemutatva, közvetlen hangütésű festőiségét a „tipikus fnagyar kispolgár”-mentalitás megnyilvánulásának tartja. A matuzsálemi korba nyúló pálya későbbi szakaszaiban e megállapításra számos igazolást találunk. Stílusváltások légiójának eresztékein átbújva, alig érintetten haladt céljai felé, „semmi mással nem törődött, mint hogy a körülötte lévő tárgyakról nyugodt, jó képeket fessen.”

A „nyolcak” köréből Berlinbe, majd Párizsba települt Tihanyi Lajos festészetében a kutató művész ideálját fedezte fel, aki szerkesztésében a kubizmus „magyar életérzéstől” lefékezett elveit érvényesítette. Tudatos elrajzolásai pedig a korszakot jellemző „hanyatlásból és felbomlásból” vezethetők le. Portréiban azt a „töprengő kutatói buzgalmat” csodálja, amely a modell „külsőségektől megtisztított jellemét” tárja fel, tárgyilagosan, fenntartások nélkül. Erényeit <e téren tudta érvényesíteni igazában, s még tévedései is „egy nagy értékű, küzdő emberiség dokumentumaiként” maradnak fenn.

Kállai felfogásával összeegyeztethetetlen a hivatalos művészetirányítással köthető bármilyen kompromisszum. Csak jó művészetet, szabad művészetet tud elfogadni. Rögtön felemeli szavát, ha a minőség határait éri sérelem. A drezdai - 1926-os - nemzetközi kiállítás magyar anyagáról nem csekély éllel írja, hogy „olyan gyűjteményt sikerült összehoznunk, amelynek képei az abszolút érdektelenség nevében vetélkednek egymással”. Kíméletlenül lövi ki nyilait a „fajsúlytalan csinoskodó szalonpiktúra” válogató ira-támogatóira. „Szűklátókörűség, személyi szempontok, balfogás” - zuhognak a vádló szavak. Nem a nevekkel bajlódik, bár Csók, Fényes, Rudnay igencsak nem 'reprezentánsai a modem magyar festészetnek, hanem a kivitt művek minősége, felfogásuk avíttsága borzolja tolla alatt a papírt. Az egyetlen igazán kvalitást képviselő Egry jelenlétét is inkább a véletlen számlájára írja, így azután a magyar kollekciót sikerült sem a múltra, sem a jelenre nem1 jellemzővé silányítani, provinciálissá semlegesíteni, teljes sikerrel kihívni a látogatók teljes közönyét.

Amikor a műcsarnoki festészetet támadó szociális érzületű „Üj realista csoport” jelentkezik (1936.), Kállai érthető rokonszenwel, a jövőre tekintő érzülettel lép he kiállításukra, de azonnal látja, hogy a „közösségi eszme” művészi megjelenítését dőreség lenne itt keresnie. Szerény tehetségek, a formai és kifejező eszközök birtoklása nélkül nem képestek az „osztályt éltető, acélozó távlat” mcgidézésére. A festői invenció hiányát valamifajta új érzelmességgel helyettesítő művészetnek nincs köze az igazi proletariátushoz és a realizmushoz. „Gyönge szóval nem lehet az igét terjeszteni” - semmilyen ideológia, kiváltképpen nem pedig a szocializmus szolgálatában. A példával nem marad adós. Derkovits korábbi műveit a realizmus megvalósulásaként ér47