Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Töttős Gábor: "Míg én a sok kerülőt még most is megfogyva taposom" - Petőfi orvosbarátjának hétköznapjai
a szélességet, a jég törékeny hártyáját, állva maradtam, nem mozdultam. Ö az első biztató szóra egy kicsit hátrálva, nekifut s ugrik. Puff! bele a közepébe, derékig a leszakadt jég közé, honnan nagy üggyel-bajjal a túlsó partra övig vizesen hatolt ki. Én a túlparton maradtam s kerülőn értem el őket. Ö lett a nap hőse s mint később megírá: »betöre fejét, semhogy meghajtsa derekát«. És így tőn élete végéig dicsőségesen, míg én a sok kerülőt még most is megfogyva taposom.” Három évvel később, a Vasárnapi Újságban újra elmesélt történet végéről már ez az összehasonlítás is lemaradt: írója még ezt is többnek érezte annál, amennyit saját személyére pazarolhat. A Petőfi-publikációk mellett még egy érdekes (s mindeddig fölfedezetlen) művet tesz közzé: Sass Jánosnak, nagyapjának, Öreg embernek ifjúval való tanácskozása című párbeszédes versét, amely az 1760-1770-es évek körül született. A magyar és német módiról megesett vitatkozást külön érdekessé teszi, hogy Batsányiék törekvéseivel nemcsak egyidejű, hanem egybehangzó és közös eredetű is: Saiss János is Mária Terézia egykori testőre volt és Petőfi - unokája tanúsága szerint - az ő kardját énekelte meg A magyar nemes című költeményben. „AZ ORVOSI ILLEDELEMRÖL” A Petőfi-kultusz helyi felvirágoztatásán kívül azonban szakmájában is maradandót alkotott az orvossá lett hajdani iskolatárs. Számtalan szakcikke jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban, míg gyakorlati működésének utolsó huszonöt évét a helyi sajtió mutatja be leghívebben. Önálló műve mégis mindössze kettő látott napvilágot. Az első - a kor szokása szerint nyomtatásban is közrebocsátott - 1847-es orvostudori értekezése: A szélütés. A második, amely már .szinte nem saját akaratából élvez nagyobb népszerűséget, 188r júniusában hangzott el a Tolnamegyei Orvos- és Gyógyszerészegylet közgyűlésén. Az eseményeket így őriztp meg a Tolnamegyei Közlöny június 5-i száma: „. . . különösen korszerű volt az orvosi kamarák hiányában és collegiális életünk zilált viszonyai közt dr. Sass István főorvos szép stylistikájú és szabatos gondolatmenetű tartalmas előadása az orvosi Hiedelemről, mely hogy a tagok, valamint az egyleten kívül levő kartársak előtt is minél szélesb körben váljék ismeretessé: kinyomatni határoztatott”. A mű - hála a korabeli fejletlen nyomdai viszonyoknak - alig másfél hónap múltán már elkészült s a mai tömegkommunikációs eszközök számára is nagyobb okulásul a következő kísérő szavakkal adta egy részét a közönség kezébe az egykori sajtó: „Lapunk olvasói ismerik már az elegáns irályt, mely dr. Sass István minden sorában hódít, - s így bizonyára óhajtanák ismerni a megjelent, de könyvpiaczra nem bocsátott becses füzetet. Nem késünk tehát ismertetést adni, természetesen csak a műnek azon részéből, mely általános érdekű, nemcsak az orvosokra, de társadalmunk minden szellemi foglalkozásra utalt tagjára illő s alkalmazandó”. Pedig már a múlt századi olvasók is szívesebben bogarászták volna a bennfentes részletekben bővelkedő sorokat. .. A több mint három évtized tapasztalatát összegző munka nem elsősorban a szerzője által jól ismert német, francia és angol szakirodalomra épül, hanem a mindennapok gyakorlatára. A ma olvasója azt is érezheti, szinte szellemi hagyatéka volt ez annak a munkás életnek, amely - legalábbis saját megítélése szerint - nem bővelkedett nagy tettekben, hanem „csak” kitartó, glóriátlan küzdelemben. Elemezte az orvos viszonyát a társadalom, a tudomány, betegei és orvostársai tekintetében s máig érvényes útmutatóval szolgák. Bemutatta, milyen „a pillanatnyi győzelem mámora, az önérdek sikert ígérő kiaknázásának művészete, a magasban szédelgőnek 27
