Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Töttős Gábor: "Míg én a sok kerülőt még most is megfogyva taposom" - Petőfi orvosbarátjának hétköznapjai
TÖTTÖS GÁBOR: „Míg én a sok kerülőt még most is megfogyva taposom” Petőfi orvosbarátjának hétköznapjai „DE NOMINE ET OMINE SAS” A kortársaivai szemben könyörtelen szavú Perez el Mór tábornok Az aranykor Tolnám egyében címmel nagy feltűnést keltő cikksorozatot remekel aJz 1880-as évek elejére. A helyi újság szerkesztőjének - mivel nem politikai lapra volt engedélyit lázas igyekezettel kellett kiegyelnie mindazokat a megjegyzéseket, amelyek az ország vezető politikusait illették, vagy a vármegye urainak önérzetébe gázoltak. A terjedelmes műben kedvelő megítélést, a reformkori elődökkel mérhető elismerést senki nem érdemelt ki, csupán Havas Ignác és Tormay Károly kései követője. „Havas Ignácz emlékét magam is siettem már azon korban egy hírlapi tudósításban megörökíteni” - írja Perczel —, „a jelenlegi megyei főorvos, doctor Sass István, de nomine et omine sas, mert hát irgalmatlanul és hősiesen megharczolja a kegyetlen nyavalyákat: csakis méltó utódja a fentieknek; és remélleni szeretem, hogy unokáim egyike majd őreá is felidézendi Horácz ama remek verseit a virtusról, melyekkel én a nagy múltban Havas Ignácz érdemeit mustráltam.”. Több mint száz esztendő távolából már elmondhatjuk, lóhaja olyannyira nem teljesült, hogy az általa méltatott nevet - néhány elszánt Petőfi-kutatón és orvostörténészen kívül - alig ismeri valaki. Hiába citálnánk tehát Horatius miértékes sorait: a hasonlítóhoz hiányoznék a hasonlított; hiába forgatnánk (Szinnyei József művét kivéve) a lexikonokat, nyomát sem lelnénk, nem értenénk meg, miért becsülte ennyire ősz kortársa s miért ajánlotta lemenői emlékezetébe. Több mint sajnálatos, hogy szinte a dualizmus időszakának egész derékhadára jellemző ugyanez. A Monarchia fél évszázada nem szült látványos tevékenységű hősöket: a mennyiségi átalakulás egyéniségei, a gründolp, vagy „osak” szívósan dolgozó dédapák, jó, ha nevüket hagyományozhatták a lexikonszerkesztókre és életrajzírókra. Akik éppen csak aizt nem veszik éBZtp, hogy ez a korszak alakítja át gyökeresen a táblabíró-világ örökségével induló országot, s elődei szemében még nyaktörően nagynak látszó lépést tesz a felzárkózás felé. (Még akkor sem tagadható ez, ha tudjuk, e súlyos ellentmondásokkal terhes évtizedek zsúfolják tele a kivándotilőhajókat, s az itthonmaradottak számára is megoldatlan és megoldhatatlan kérdések garmadáját tartogatják.) Az 1849. után nem emigrálok számára a passzív rezisztencián kívül egyetlen lehetőség kínálkozott: meg kellett őrizniük célkitűzéseiket, s a lehetőségekhez képest abból minél többet meg kellett valósítaniuk. Nem véletlen, hogy ekkoriban lendül föl a gazdálkodás iránti érdeklődés, a művészetek és az iskolák gondjával való törődés szinte általánossá válik: már ekkor szavazatokat kap a reformkorban megalkotott, de csak 1868-ban elfogadott Eötvös-féle népiskolai törvény. Mi mást tehetett volna a sárs|zentlőrinci orvos fia, aki maga is pesti és bécsi évei alatt lesz tudora az embergyógyításnak, s aki a szabadságharc alatt az esztergomi országos (kórház igazgiatója, majd Görgey táborának honvéd-törzsorvosa volt? Világos után, az aradi várba internálva, majd néhány hónap múlva Ozorán aligha számot nem kell vetnie a lehetőségekkel. Elvestetette reményeit az ígért egyetemi katedrára, 21
