Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám - Laczkó András: Kalász Márton: Hozzánk a hóbagoly
Kalász Márton: Hozzánk a hóbagoly Újabb kötetének tengelyében egy hoszszabb kompozíciót helyezett el a költő. Ebben akkor is hangsúlyos figyelemkeltést kellene látnunk, ha a költemény maga nem sugallaná azt. Címe, megformáltsága és tartalma egymást erősítve teszik többszörös jelképpé. A Getsemáné biblikus motívumra utal, azt a történetet és imáit idézi, amiket elfogatása előtt (azaz szenvedését, halálát megelőzően) mondott el Jézus. Az olaj sajtó majorban (vagy kertben) könyörög urához, hogy teljesedjék be akarata. A történetből érdekes mélylélektani állásponttal a fohászkodást emelte ki Kalász Márton. Önnön keserűségét öntené ki. De kérdés: ki hallgatja meg azt rajta kívül? K Getsemánéból végül is önmagával (és a világgal) elégedetlen ember arcképe rajzolódik ki: „Csak hátam púposabb, érésre müvem / elszáll, talaja fönt lobog. / S nem kevernék járta rögökkel / komposztnak, amit gondolok. // Vagyis hát semmi nem virágzik. / Jár aszály, lesz front, jön eső. / Kívánnék lenni darab föld, / nyöghette rég is / a hangra megtörtén pörlekedő.” A versben a kert és a gyümölcs szó előfordul néhány szór, s tartalmilag teljes összhangban a kötet más helyeivel. A hozzájuk társítható fogalmak (bekerítettség, érés, hullás, körforgás) egyértelművé teszik, hogy a könyv fősz ól ama a múlandósággal, a halállal való szembesülés. Több versben (Holt göröngy, Üti pillanat, Jel) szerepel az idő úgy, hogy konkrét megjelenési formája mindig valamilyen természeti jelenség. Egyik helyen az én panteisztikusan feloldódik a levélben (Áramlás), másutt a szimultanizmus eszközeivel igyekszik rögzíteni egyszerre látott dolgokat (Tanya). A Hegyi gyümölcsös, a Tisztás, mező és még néhány verse a kötetnek azt sugallják, hogy a főszólam a líratörténetből jól ismert kertmotívum keretében jelenik meg. Ennek a motívumnak sokféle típusa különböztethető meg, amelyekhez - építve azokra - Kalász hozzáteszi a magáét. A költő értelmezésében a kert óraszerkezetté válik (olyanná, ami önmagában tesz kárt és lejár). Ugyanakkor érzékennyé és szomorúvá lesz, s mégis folytatást ígérővé. Kalásznál a sorskert (az életé és a halálé) érzékelteti a lelkiállapotot, együtt a tiltakozást és a sztoikus belenyugvást, s ezekkel párban az anyagvilágba való csöndes bele olvad ást. Aligha fogadható el így kötetére az a megállapítás, hogy keveset törődik közvetlen környezetével, hogy inkább a lélek belső tájaira húzódik és onnan bontja ki önmaga teljesebb világképét. Ne vitassuk most azt, megtehetné-e ezt élmények nélkül. Lényegesebb, hogy a Hozzánk a hóbagoly pontos megfigyelésekre épített könyv. Gyümölos, fák, levelek, fény, a természet körforgása, fagy, rügyfakadás egyébként nem kaphatott volna ilyen nagy szerepet benne. A kert az állandó figyelem színhelye, a szemlélődésé és az értelmezésé. Legszembeötlőbben a Vándorlás mutatja ezt. Azt az átváltozást kíséri végig, aminek eredményeképp a levél mássá lesz, nem levéllé. Milliméternyirc követte színeváltozásait, de a végső pillanatot mégis elszalasztottá. Innen szerepcsere történik, s a levél szemszögéből kérdezi: ha ott állnék, érdemes vobia-e / beavatni engem e reinkarnáció I titkába; így, épp a halál előtt.” A mássá levés sztoicizmusát ellensúlyozzák a cselekvő igék (leggyakrabban a helyváltoztatásra utalók). Menni, indulni szeretne vagy legalábbis önmagából megmutatni valamit: szavakat, titkokat. Egy helyütt a reinkarnációnak megfelelően „gyermek fa” lesz, hogy az időt és az átalakulást évgyűrűivel jelezze, tegye láthatóvá. Kéreg-fényévgyűrű gondolatsorral az önpusztítás mellett azt is kifejezi, hogy az igazi költő soha nem teheti könnyen hozzáférhetővé önnön jeleit. Banálisnak ható igazság, de Kalász számolt azzal, hogy a szavak a mindennapi használatban mennyire szürkévé, megkopottá válhatnak. Következésképpen azt a modern költészetet műveli, amelyik a kihagyásokat, az elhallgatásokat ugyanolyan értékűnek (néha nagyobbnak) veszi, mint a leírtakat. Titkait ezzel összhangban úgy akarja továbbadni, hogy nem tartalmukat, hanem minősiégüket közli. Szétszórja azokat a világban, de belső dolgai olyan keserűek, hogy madár nem emésztheti, szél el nem hordhatja, mert nehezek, földhöz tapadók (Elvonulás). Ebből kiviláglik azért az önmagában bízás. Művét némi szkepticizmussal néhányszor a „rossz” jelzővel illeti, de ezekben sehol sem a minősítés, sokkal inkább a magatartás az érdekes. Kalász a jelet, az értelmezhető üzenetet kutatja mindenhol. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy 73
