Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Szakolczay Lajos: Vak Béla király - Székely János drámája
Székely János a dráma „előjátékában” megrajzolta a bonyolult viszonylatokat: a két fivér. Kálmán és Álmos vitájában nemcsak a hatalom gyakorlásának módja, a kisebb vagy nagyobb rossz közötti választás - melyik „szövetségeshez” csatlakozzanak - fejeződik ki, hanem az egymás igazságait át- meg átfogó rejtelem. Itt-ott reálpolitikusi esélyeket mondhatnók, melyeknek gyors fölismerése egy országot menthetne meg a tragédiától. Álmos az erőshöz akarna kötődni, a császársághoz, benne véli fölfedezni az ország megbízható támaszát. Kálmán, politikai furfanggal és bölcselemmel, a gyengébbik szekérhez, a delelőjén már túljutott pápasághoz húzna, hiszen „gyengébbtől függeni: formális függés”, s úgy gondolja, hogy hozzá szegődve tartható fönn a „biztos egyensúly” A „biztos egyensúly”, aminek neve: Magyarország függetlensége. Különben is, a gyöngécskét akkor rázza le az ember, amikor az eszébe jut. Még ezer kérdés tartaná fogva mindkettőjüket - közülük az egyik leglényegesebb: okos-e az a hatalom, mely belátja az ellenzék szempontjait? -, ha a drámaíró nem csupán előkészítésnek szánná Kálmán és Álmos vitáját. Bevezetésnek szánja és saját kételyeinek - egymással vitázó téziseinek - elősorolásában a legelevenebb. Béla kínok közt őrlődik - igaz, hogy „szemének”, az őt híven követő Gellértnek társaságában, de mégiscsak egyedül. S ekkor Pécsvárad egyik kolostorának udvarában ráeszmél az Isten-élményre; s ettől, vagyis 1127-től kezdve mindvégig izgatni fogja Isten és a világ viszonya. S tulajdonképp mikor már minden elveszett - s Belos, a királynő öccse praktikái által alighanem a trón is, - feleli Gellértnek: isten csak azért szükséges, hogy rá lehessen fogni az „óriási gazemberséget”, ami a földön folyik. „Isten: az ember önigazolása”. És pár mondattal később : „Nem a világ isten kudarca, hanem a világé isten”. Megvakítható-e a már vak, meddig lehet a kormányzás erkölcsével föltartóztatni a „változást”? Mely, abszurd módon, vele is megérteti: „erős, sziklaszilárd egységre törekvése” nem különbözik Kálmánétól, aki őt megvakíttatta. És Vak Béla király - figyeljen akár a jövőre, hallgasson az erkölcs parancsszavára - akkor lesz halott, amikor nem tud választani a Pál által fölvetett két lehetőség közt. Csak hallgatja belső bizalmasát, kinek minden szava éget: „Henrik ezután két dolgot tehet. Vagy megvonja tőlünk a támogatást - és ez, ugye, nagyon rossz. Vagy kiterjeszti a támogatását, és katonai segítség címén talán majd meg is száll minket.” Béla külső és belső ellenség által szorongattatik, egyre inkább nyilvánvaló: uralkodása már csak költészet, mely fölött erő sohasem, csak a lélek belső egyensúlya őrködik. Ahogy korábban mondottuk volt: szépség és jóság dogmatistájává vált. Századokig világoló példa lett belőle, ami a becsületet, tisztességet illeti - és jelképe a tehetetlenségnek. A negyedik felvonás egyértelműen mutatja: emberei - ellenség és barát, teljesen mindegy a mechanizmusnak - bitóra kerülnek s ő egyedül marad vágyálmával: Magyarország legyen független ország! És egyedül (ezúttal a Fenn valót káromló) isten-élményével. Székely János már-már puritán nyelve nem tolakszik elébe a mondanivalónak. Tömör, egyszerűségében is láttató, pontos. Nincsen szükség archaizálásra, még a köznyelv humora is megengedhető: „fasza gyerek”, „semmi gatyázás”, hiszen Vak Béla király csak annyiban történelmi hős, amennyiben tud róla a Képes Krónika, másként: mai ember. Mert a drámaíró a gondolat fanatikusa, elveszejteni sem, megtartani sem akarja hősét; benne, lázálmaiban él mindvégig ez a teremt-24
