Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Szakolczay Lajos: Vak Béla király - Székely János drámája

szélésciklus (regény?), A nyugati hadtest koronázta meg. S minő drámák bizonyítják: a színpadra költözött költői beszély nem más, mint cselekvő erkölcs. Másképp forgatván a szót: az etika parancsszava. A hetvenes évek drámaterméséről van szó, a Caligula helytartójától (1972), a Protestánsoktól (1976) és a legújabb „jámbor történelmi példázatról”, a Vak Béla királyról (1981). Székely János ez utóbbi drámájának alcímét még tovább is kiterjeszti, mikor négy felvonásban elképzelt „afféle moralitásról” beszél.

Kishitűségének ne higgyünk, hiszen korábban ócsárolta például a Caligula helytartója blankversét, formai korszerűtlenséget emlegetett. Lassan megszokjuk, hogy rejtőzködő énje mindig más és más maszkába bújik. Avíttságot, óságot emleget műveivel kapcsolatban, játszik az olvasóval és a nézővel, mintha szuggerálni akarná: csapja be a könyvet, amit olvas, vagy vonuljon ki a színházból, ha Székelyművel találkozik.

Milyen értékű az a dráma, jelen esetben a Vak Béla király, melyről alkotója „jámborságot” emleget? Ne tévesszen meg a drámaköltő bohócsipkája - remekmű. Elsősorban „avittsága” teszi azzá: a magyar történelemből kiragadott s ma is időszerű, égetően időszerű gondolat. Forma nem társult hozzá. Ami van, az költői bakugrásokkal teli, s ennek köszönhető, hogy nincs is következetes dramaturgiája. Székely János mersze, már-már a kihívással határos; mintha mondaná: ezt is, azt is megengedhetem magamnak. És igaza van. Az ékítménymentes, lényegretörő nyelv közvetíti leginkább az ő gondolatainak pontosságát. Filozófiáját - történelemszemléletét és hatalomról való gondolkodását - pedig az a számtalanszor megcsodált „lötyögő” forma rejti. Olyannyira csak a témában megbúvó gondolatra figyel, hogy bátran ugrik át évtizedeket, támaszt föl s egy pillanat alatt taszít a süllyesztőbe szereplőket. Szokatlanul kihívó biztonsággal közlekedik az 1100 körüli történelemben, tudása és tapasztalata arra készteti, hogy ne a krónikát - az állam megszilárdításáért folytatott harc ismert és ismeretlen nagyurait - tegye vizsgálat tárgyává, hanem lelkiismeretét.

Álma az országról, a hatalmi állapotokról és a korról - költői látomás Vak Béla Király képzeletének teremtménye, nem akit a Képes Krónika lapjairól ismerünk. Erkölcse, jósága, gyöngesége, kormányzási módszere - cselekedeteinek etikáját egy szabhatja meg: „végtére jövő is van a világon” - azé a Székely Jánosé, aki felelősséggel tartozik önmagának. Álmodni, de csak az igazat, mondani, de csak a valót - mindennél előbbre való vezérelve. A politika és a hatalom megronthat, ha nem következetesen uralják - Szervétet „költői hajlama” miatt nevezte Sütő András Kálvinja a politika muzsikusának -, de ezen kiismerhetetlen malomban való őrlődés lehet az arra hivatott egyén kiteljesítője is. Vak Bélát például a kelepcék közt fölismert jó vezérli, azon belső látás, mely - itt szökell moralitásrajzában legmagasabbra Székely - lámpása lett mindazon megnyomorított, becsapott, hitegetett embereknek, akik csak elviselői voltak a számukra különösen sanyarú történelemnek, de alakítói soha.

Ennek ellenére Vak Béla király, könyörtelen a drámaíró fölismerése, saját etikájába roppant bele. Hiába kétely, az életén szinte végighúzódó választás és döntés drámája, az Isten megleckéztetése, mert nem figyel az ember szenvedéseire. Béla tökélyre fejlesztette a „jót”, és annak dogmatikusává is vált. Bezárult a kör: eljutott oda, hogy valamicske igazat adjon Kálmánnak, aki őt, apjával együtt

22